Magyar Narancs: A történet szerint egy pesti forgatócsoport vidékre utazik, hogy játékfilmet készítsen egy falura költöző városi csapatról. A forgatócsoport éppúgy szembesül Budapest és vidék kapcsolatának problémáival, mint a filmjük fiktív szereplői. Milyen saját tapasztalataid vannak a jelenségről?
Gerőcs Péter: A saját valóságunkról gondolkozva mindig nagyon naivak vagyunk. A szociológusokon kívül nem sokunknak van árnyalt képünk arról, hogy valójában mi van vidéken. Mindig egy mesét festünk meg, de ezek az általános narratívaképzések veszélyesek, mert szimplifikálják a valóságképeket. Nyilvánvalóan nem igaz, ami milliószor elhangzott az elmúlt hetekben, hogy a vidék egyet jelentene a nem túl magasan iskolázott, többnyire gumicsizmát viselő egyénekkel. Ráadásul vidékről így, egy az egyben nem is lehet beszélni. Nem mindegy, hogy a Nyírségbe megyünk, vagy Zalába. Ez kétországnyi különbség, amelyet nemcsak a kelet–nyugati tengely határoz meg, hanem az önkormányzatok NER-féle beágyazottsága, vagy annak hiánya. De tény, hogy Budapest is mintha egy másik ország lenne. Ez nem volt újdonság. Ami igazából nekem csalódást okozott, az az, hogy a többség mintha most csodálkozott volna rá, mennyire szegmentálódott a társadalom. Viszont maga a regény egyáltalán nem kereste ennek a politikai vonatkozásait, kizárólag a buborékjelenséggel akartam foglalkozni benne. A regény és a regényen belüli film is arra kérdez rá, hogyan képzeli el a városi a vidékit, hogy az mennyire szokott fals lenni. És persze a fordítottjáról is, amiről aztán már saját tapasztalatom is van. Legtöbben ugyanis pestiként is kapjuk az ívet, amikor vidéki, pontosabban nem pesti ismerősökkel találkozunk. Engem is gyakran vádolnak a nem pesti ismerőseim azzal, hogy buborékban élek, illetve nagypofájúsággal, lokálpatriotizmussal is. És szokás még ugye a kozmopolitizmussal, liberális természetű gondolkodással is azonosítani a fővárosiakat. Ezek az általánosítások viszont épp annyira működésképtelenek, mint az ellenkezőjük.
MN: Szeretsz elvonulni az íráshoz. Neked sikerült már a regényben is emlegetett „elpestietlenedés”?
GP: Minthogy nagyobb fesztávú szövegeken dolgozom, nálam az elvonulás nem úri huncutság. Korábban a családi nyaralónkban dolgoztam, de a szüleim nemrég leköltöztek oda, úgyhogy kellett vennem egy kicsi házat. Nagyon mély vágyammá vált, hogy ez a regényben szereplő Perőcsényben legyen. Már az írás közben keresgéltem, mert az igazi nagy kiteljesedés az lett volna, ha ott tudom befejezni a regényt. Ez nem jött össze, helyette viszont Somogy megyében sikerült egy kis alkotóházat találnom, s nagy szerelem lett. Maga a ház mindentől távol van, a szomszédoktól is, de azért azt gondolom, ők magukban kacagnak, amikor látják, hogy az udvarral bíbelődök, vagy fűkaszával próbálok nekimenni az elgazosodott kertnek. Szerintem az ember testtartásán is látszik, ha ezeket pestiként csinálja. Amúgy pont a vidék iránti, a „nem Pesten levés” iránti vonzalmam nagyon mélyen pesti igény. Szerintem a táj megközelítése jellemzően a hiányállapotból következő vágy, melyet egy vidéki, aki a zöldben nőtt fel, nem él meg.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
