Könyv

Kifordított operakesztyű

Bán Zoltán András: Giccs

  • Halasi Zoltán
  • 2016. december 24.

Könyv

A borítón két szakállas irodalmi figura, a kísérletező kedvű Bán és a klasszikus Jókai rúgtat a puzdrás honfoglalók élén.

A millenniumi delírium az első téma Bán elegyes prózájában, amely két dráma között kapott helyett a szendvicsszerűen szerkesztett kötet közepén. Az őrület előhírnöke a Hugó Károly nevű ego- és gigantomán író – egy évszázaddal korábban valószínűleg ál-Messiásként jegyezték volna be az annalesekbe. Második hősünk, egy fiatal leány, a tánc zsenije, cserébe azért, hogy a mennyországba kerüljön, lemond a földi táncról a magát Dávid királynak kiadó Sátán ajánlatára (Musa). A tánclegendát egy levél követi, melyben egy „lánglelkű” hazafi nemzeti nagy múltunk ezer évét bemutatni hivatott ezer méter magas gránitpiramis építésére tesz részletes javaslatot (Éljen a Mádjár!).

Innentől a prózarészben egy rövid (ön)gyilkossági novellát (Őszül) követően bécsi elmefuttatásokat hallhatunk a magyar irodalmi elmaradottságról, hogy aztán a hangulat emelkedtével egyre keserédesebb ivászatba-danászatba torkolljon az elbeszélés (A barátság fonala). Bécs állandóan Budapestet látszik tükrözni, egy nagyobb irodalom egy provinciálisabbat, ám a narrátor a feszes kezdés után elengedi a szüzsét, és beleránt minket (esztétikailag nem megalapozottan) valamiféle giccsesen lapos bohémvilágba.

Aki azonban kézbe veszi a könyvet, elsőként a „súlyos komédia” alcímmel ellátott színművet olvashatja, egy hazug szimbiózisban élő kis család összeomlásának rövid történetét: Meneküljön, aki tud! A családi felállás, a nemrég eltávozott apa, a férfiakat (ki)szolgáló nőtagok és a művész fiú Bán korábbi írásaiban is felbukkannak, ha nem is teljesen így. Szemben a korábbiakkal, ahol ez nem volt ennyire egyértelmű gúny tárgya, itt manifeszt Thomas Bernhard-epigonként jelenik meg a hol Tamás, hol Thomas néven emlegetett főhős, aki professzor apja halála óta rigorózus napirend szerint írja kegyetlenül Thomas Bernhard-os (nép- és országpocskondiázó) műveit. A darabbeli konfliktus során (a nővér ott akarja hagyni a zsarnok fivért, az anya pedig bevallja, hogy Tamás balkézről lett, egy operai statisztától) folyton ezekre és más művekre történik hivatkozás, melyeket amúgy sehonnan sem lehet ismerni, de végletes hangjuk a megszólalásig hasonlít a Thomas Bernhardéra. Ezen a késélen táncol a szöveg: nem létező hivatkozások, sőt hivatkozásparódiák, illetve ezek paródiái, abszurdig és annál is tovább fokozott paroxizmusok („pulisunyiság és komondorérzület”, „evangélikus és lutheránus kuvaszok”, „A szellemromboló desszertek örökre száműzve, mondja a Főpincér a Kossuth esküje második felvonásában”), hazagyalázás, a szereplők egymást becsmérlése, infantilis recitativók és áriák végig magas hangfekvésben. Mindez csak ironikus idézőjelben vehető komolyan, noha persze a bohózatba hajló színmű valódi (?) tragédiával terhes: a szilveszter­éjben egy tehet­ség(telenség) végül is nevetségesen (a nővér élesre cseréli a pisztolyban a vaktöltényt) elpusztítja magát. De inkább ördögűzésről van itt szó: az író meneszti az őt megszálló Thomas Bernhardot.

Ennél kissé bonyolultabb, de azért világos a képlet a könyv utolsó harmadát kitevő Fehér korom című dráma esetében. A kiindulópont: anyjuk rejtélyes elszökése, apjuk rejtélyes halála után két dúsgazdag nővér (majdnem ikrek) keresi a Pokol bejáratát, illetve kijáratát. Szigorúan a sajátjukét. Az egyik lány férjhez megy egy lepkegyűjtőhöz, és elköltöznek a mesés Délszigetekre. A másik lány felfogad egy pénzéhes társalkodónőt, majd vele együtt (plusz két férfi társaságában) a nővére után megy. A Délszigetek mindenkiből kihozzák az ösztönmélyi poklot: az egyik lány leszbikus szerelembe esik, a másikat hosszasan erőszakolja egy szupermatróz. Végül színre lép az Isteni Gonoszság Egyháza (mottója: „minél rosszabb, annál jobb”), és az időközben féltékenységből leszúrt második lányt, mivel eltűnt a teste, szentté avatja. A darab két részből áll, az első fele az elviselhetetlen szürke világban játszódik, a második fele a színes szigeten, ahol a vágyakból brutális valóság lesz. A mesés szüzsé emlékeztet a Leonce és Lénára, nem konkrétan, hanem karakterében: a szürke világban unalmas, kiüresedett, romantikus frázisok lebegnek ki a szereplők száján, minden papírízű, valóságidegen, a pénzéhséget és a nőéhséget is ideértve. A szigeten aztán a durva kocsmapornó veszi át a szót: itt sem a szereplők beszélnek, hanem elcsépelt szólamok potyognak ki a szájukon. A színpadi mese habján úszó szószötyi sokféle színt ölt: van romantikus, lányregényes, kalózregényes, filléres szerelmi regényes árnyalat, van szex­argó és tévéduma. Egy közös van mindben: hogy önértékűen giccsesek, vagyis lehasználtak, lenyomorítottak, üresek. A Fehér korom egyrészt nyelvi bravúr, másrészt újszerű konstrukció: a modern lélektant is kifigurázóan primitív világszerkezet. Lehet egyetlen lila lélek „önismereti pokoljárása” (az önismeret ezúttal dupla idézőjelbe teendő), lehet egy családállítási képlet paródiája, és lehet a mediatizált világminimum, legatyásodott, pusztulásra érett társadalmaink travesztiája: értelem nullponton, hülyeség a köbön.

Bán egész kötetét átjárja az opera levegője. Neki ez az operai felfújtság (buffonéria vagy melodráma), ez a maga helyén, a színpadon megfelelő optikával mégis művészien alkalmazható képződmény kínál alkalmat, hogy elmondhasson valamit magáról és a világról. Hol a szüzsé részeként, hol átgyúrható, átvilágító formaként. A Meneküljön, aki tud! egyértelmű operaparódia, a Fehér korom pedig egy ponyvaopera librettója, kifordított operakesztyű – a műfaj arcába vágva. Na, ezt tessék megzenésíteni, megrendezni!

Kalligram, 2016, 320 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.