Könyv

Kifordított operakesztyű

Bán Zoltán András: Giccs

  • Halasi Zoltán
  • 2016.12.24 12:11

Könyv

A borítón két szakállas irodalmi figura, a kísérletező kedvű Bán és a klasszikus Jókai rúgtat a puzdrás honfoglalók élén.

A millenniumi delírium az első téma Bán elegyes prózájában, amely két dráma között kapott helyett a szendvicsszerűen szerkesztett kötet közepén. Az őrület előhírnöke a Hugó Károly nevű ego- és gigantomán író – egy évszázaddal korábban valószínűleg ál-Messiásként jegyezték volna be az annalesekbe. Második hősünk, egy fiatal leány, a tánc zsenije, cserébe azért, hogy a mennyországba kerüljön, lemond a földi táncról a magát Dávid királynak kiadó Sátán ajánlatára (Musa). A tánclegendát egy levél követi, melyben egy „lánglelkű” hazafi nemzeti nagy múltunk ezer évét bemutatni hivatott ezer méter magas gránitpiramis építésére tesz részletes javaslatot (Éljen a Mádjár!).

Innentől a prózarészben egy rövid (ön)gyilkossági novellát (Őszül) követően bécsi elmefuttatásokat hallhatunk a magyar irodalmi elmaradottságról, hogy aztán a hangulat emelkedtével egyre keserédesebb ivászatba-danászatba torkolljon az elbeszélés (A barátság fonala). Bécs állandóan Budapestet látszik tükrözni, egy nagyobb irodalom egy provinciálisabbat, ám a narrátor a feszes kezdés után elengedi a szüzsét, és beleránt minket (esztétikailag nem megalapozottan) valamiféle giccsesen lapos bohémvilágba.

Aki azonban kézbe veszi a könyvet, elsőként a „súlyos komédia” alcímmel ellátott színművet olvashatja, egy hazug szimbiózisban élő kis család összeomlásának rövid történetét: Meneküljön, aki tud! A családi felállás, a nemrég eltávozott apa, a férfiakat (ki)szolgáló nőtagok és a művész fiú Bán korábbi írásaiban is felbukkannak, ha nem is teljesen így. Szemben a korábbiakkal, ahol ez nem volt ennyire egyértelmű gúny tárgya, itt manifeszt Thomas Bernhard-epigonként jelenik meg a hol Tamás, hol Thomas néven emlegetett főhős, aki professzor apja halála óta rigorózus napirend szerint írja kegyetlenül Thomas Bernhard-os (nép- és országpocskondiázó) műveit. A darabbeli konfliktus során (a nővér ott akarja hagyni a zsarnok fivért, az anya pedig bevallja, hogy Tamás balkézről lett, egy operai statisztától) folyton ezekre és más művekre történik hivatkozás, melyeket amúgy sehonnan sem lehet ismerni, de végletes hangjuk a megszólalásig hasonlít a Thomas Bernhardéra. Ezen a késélen táncol a szöveg: nem létező hivatkozások, sőt hivatkozásparódiák, illetve ezek paródiái, abszurdig és annál is tovább fokozott paroxizmusok („pulisunyiság és komondorérzület”, „evangélikus és lutheránus kuvaszok”, „A szellemromboló desszertek örökre száműzve, mondja a Főpincér a Kossuth esküje második felvonásában”), hazagyalázás, a szereplők egymást becsmérlése, infantilis recitativók és áriák végig magas hangfekvésben. Mindez csak ironikus idézőjelben vehető komolyan, noha persze a bohózatba hajló színmű valódi (?) tragédiával terhes: a szilveszter­éjben egy tehet­ség(telenség) végül is nevetségesen (a nővér élesre cseréli a pisztolyban a vaktöltényt) elpusztítja magát. De inkább ördögűzésről van itt szó: az író meneszti az őt megszálló Thomas Bernhardot.

Ennél kissé bonyolultabb, de azért világos a képlet a könyv utolsó harmadát kitevő Fehér korom című dráma esetében. A kiindulópont: anyjuk rejtélyes elszökése, apjuk rejtélyes halála után két dúsgazdag nővér (majdnem ikrek) keresi a Pokol bejáratát, illetve kijáratát. Szigorúan a sajátjukét. Az egyik lány férjhez megy egy lepkegyűjtőhöz, és elköltöznek a mesés Délszigetekre. A másik lány felfogad egy pénzéhes társalkodónőt, majd vele együtt (plusz két férfi társaságában) a nővére után megy. A Délszigetek mindenkiből kihozzák az ösztönmélyi poklot: az egyik lány leszbikus szerelembe esik, a másikat hosszasan erőszakolja egy szupermatróz. Végül színre lép az Isteni Gonoszság Egyháza (mottója: „minél rosszabb, annál jobb”), és az időközben féltékenységből leszúrt második lányt, mivel eltűnt a teste, szentté avatja. A darab két részből áll, az első fele az elviselhetetlen szürke világban játszódik, a második fele a színes szigeten, ahol a vágyakból brutális valóság lesz. A mesés szüzsé emlékeztet a Leonce és Lénára, nem konkrétan, hanem karakterében: a szürke világban unalmas, kiüresedett, romantikus frázisok lebegnek ki a szereplők száján, minden papírízű, valóságidegen, a pénzéhséget és a nőéhséget is ideértve. A szigeten aztán a durva kocsmapornó veszi át a szót: itt sem a szereplők beszélnek, hanem elcsépelt szólamok potyognak ki a szájukon. A színpadi mese habján úszó szószötyi sokféle színt ölt: van romantikus, lányregényes, kalózregényes, filléres szerelmi regényes árnyalat, van szex­argó és tévéduma. Egy közös van mindben: hogy önértékűen giccsesek, vagyis lehasználtak, lenyomorítottak, üresek. A Fehér korom egyrészt nyelvi bravúr, másrészt újszerű konstrukció: a modern lélektant is kifigurázóan primitív világszerkezet. Lehet egyetlen lila lélek „önismereti pokoljárása” (az önismeret ezúttal dupla idézőjelbe teendő), lehet egy családállítási képlet paródiája, és lehet a mediatizált világminimum, legatyásodott, pusztulásra érett társadalmaink travesztiája: értelem nullponton, hülyeség a köbön.

Bán egész kötetét átjárja az opera levegője. Neki ez az operai felfújtság (buffonéria vagy melodráma), ez a maga helyén, a színpadon megfelelő optikával mégis művészien alkalmazható képződmény kínál alkalmat, hogy elmondhasson valamit magáról és a világról. Hol a szüzsé részeként, hol átgyúrható, átvilágító formaként. A Meneküljön, aki tud! egyértelmű operaparódia, a Fehér korom pedig egy ponyvaopera librettója, kifordított operakesztyű – a műfaj arcába vágva. Na, ezt tessék megzenésíteni, megrendezni!

Kalligram, 2016, 320 oldal, 3490 Ft

Neked ajánljuk