Fennáll a veszélye annak, hogy a keresztény, főleg a református olvasók túl világiasnak, akár blaszfémnek, a nem keresztények viszont túl istenesnek fogják tartani a könyvet, de kockáztatás nélkül aligha van jó irodalom, a szerző pedig megtette a magáét, kockáztatott. Végeredményben megérte.
A kötet elbeszélései lazán kapcsolódnak egymáshoz. Egyes utalások és alaphelyzetek akár arra is csábíthatnak, hogy egy regény, mi több, önéletrajzi-nevelődési regény fejezeteiként olvassuk a szövegeket, de egységes élettörténet kirajzolódását hiába várnánk. A négy elbeszélésben feltűnő Melinda név is csupán csalinak tűnik, az így jelölt figurák nem állnak össze egyetlen személlyé, inkább a szerző szereplőkkel való azonosulásának gesztusaként értékelhető a névegyezés. Aki még az autofikció lázában ég, azt a kötet lehűti legkésőbb a harmadik elbeszéléssel, amelynek narrátora egy katonazenész férfi, akinek semmi köze semmilyen Melindához, semmilyen lelkésznőhöz. Az is igaz ugyanakkor, hogy a másik öt elbeszélés legalapvetőbb közege a kortárs erdélyi református világ, a főbb szereplők református asszonyok, két elbeszélésben egy-egy lelkésznő a központi alak, egy harmadikban pedig egy kántor lánya. Ám a vad poétikai megoldások inkább arra késztetnek, hogy ne az elbeszélések közötti összeköttetéseket fürkésszük, hanem külön-külön tegyük ki magunkat az egyes szövegek hatásának.
Merthogy formailag és nyelvileg is nagyon kísérletező a kötet. A rövid, pattogó bekezdések sodró hatásúak, az elbeszélő próza gyakran párbeszédes formájú drámába vált át, szövegintarziák, váratlan alfejezetek, közbeékelések tarkítják, bonyolítják az írásokat. A nyelv leginkább expresszionistának nevezhető: feszültségről árulkodó tömörítés, elhallgatást, rejtegetést sugalló elharapott, töredezett mondatok, lelki felindulást kifejező felborított szórendek, szóismétlések, szóösszevonások, zaklatott, heves igék sorakoznak. Ettől a prózától távol áll a türelmesen részletező realizmus, nem lassanként építi fel a szövegek helyszíneit, idejét, szereplőit, történéseit, az olvasó rögtön a dolgok közepén találja magát, alapvetően utalásokból próbálhatja meg, olykor sajnos szinte hiába, összerakni, miről is van szó. És még ha ki is tudja hüvelyezni, hogy éppen egy zord kántor hiperérzékeny lányának szerelmi ügyei, a Covid-járvány idején megnehezülő vallásgyakorlás vagy a híveknek a női lelkésszel szemben támasztott elvárásai állnak az elbeszélések középpontjában, ezek csak keretek. E poétikai megoldások teszik lehetővé, hogy a szövegek valóban unikálisan, meglepően beszéljenek, nem is akármiről.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
