KÖNYVMELLÉKLET - kritika

Kinek a pap

Mátyus Melinda: Inkább az enyém

Könyv

Ki gondolta volna, hogy egy 1970-es születésű temesvári református lelkésznő pályakezdő íróként az elmúlt évek egyik legkísérletezőbb magyar nyelvű prózakötetével rukkol elő? Mátyus Melinda hat, olykor kisregény terjedelmű elbeszélése merészen, nagyon nem konvencionálisan szól Istenről, hitről, testről, nemzetiségi létről.

Fennáll a veszélye annak, hogy a keresztény, főleg a református olvasók túl világiasnak, akár blaszfémnek, a nem keresztények viszont túl istenesnek fogják tartani a könyvet, de kockáztatás nélkül aligha van jó irodalom, a szerző pedig megtette a magáét, kockáztatott. Végeredményben megérte.

A kötet elbeszélései lazán kapcsolódnak egymáshoz. Egyes utalások és alaphelyzetek akár arra is csábíthatnak, hogy egy regény, mi több, önéletrajzi-nevelődési regény fejezeteiként olvassuk a szövegeket, de egységes élettörténet kirajzolódását hiába várnánk. A négy elbeszélésben feltűnő Melinda név is csupán csalinak tűnik, az így jelölt figurák nem állnak össze egyetlen személlyé, inkább a szerző szereplőkkel való azonosulásának gesztusaként értékelhető a névegyezés. Aki még az autofikció lázában ég, azt a kötet lehűti legkésőbb a harmadik elbeszéléssel, amelynek narrátora egy katonazenész férfi, akinek semmi köze semmilyen Melindához, semmilyen lelkésznőhöz. Az is igaz ugyanakkor, hogy a másik öt elbeszélés legalapvetőbb közege a kortárs erdélyi református világ, a főbb szereplők református asszonyok, két elbeszélésben egy-egy lelkésznő a központi alak, egy harmadikban pedig egy kántor lánya. Ám a vad poétikai megoldások inkább arra késztetnek, hogy ne az elbeszélések közötti összeköttetéseket fürkésszük, hanem külön-külön tegyük ki magunkat az egyes szövegek hatásának.

Merthogy formailag és nyelvileg is nagyon kísérletező a kötet. A rövid, pattogó bekezdések sodró hatásúak, az elbeszélő próza gyakran párbeszédes formájú drámába vált át, szöveg­intarziák, váratlan alfejezetek, közbeékelések tarkítják, bonyolítják az írásokat. A nyelv leginkább expresszionistának nevezhető: feszültségről árulkodó tömörítés, elhallgatást, rejtegetést sugalló elharapott, töredezett mondatok, lelki felindulást kifejező felborított szórendek, szóismétlések, szóösszevonások, zaklatott, heves igék sorakoznak. Ettől a prózától távol áll a türelmesen részletező realizmus, nem lassanként építi fel a szövegek helyszíneit, idejét, szereplőit, történéseit, az olvasó rögtön a dolgok közepén találja magát, alapvetően utalásokból próbálhatja meg, olykor sajnos szinte hiába, összerakni, miről is van szó. És még ha ki is tudja hüvelyezni, hogy éppen egy zord kántor hiperérzékeny lányának szerelmi ügyei, a Covid-járvány idején megnehezülő vallásgyakorlás vagy a híveknek a női lelkésszel szemben támasztott elvárásai állnak az elbeszélések középpontjában, ezek csak keretek. E poétikai megoldások teszik lehetővé, hogy a szövegek valóban unikálisan, meglepően beszéljenek, nem is akármiről.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.