KÖNYVMELLÉKLET - kritika

Kinek a pap

Mátyus Melinda: Inkább az enyém

Könyv

Ki gondolta volna, hogy egy 1970-es születésű temesvári református lelkésznő pályakezdő íróként az elmúlt évek egyik legkísérletezőbb magyar nyelvű prózakötetével rukkol elő? Mátyus Melinda hat, olykor kisregény terjedelmű elbeszélése merészen, nagyon nem konvencionálisan szól Istenről, hitről, testről, nemzetiségi létről.

Fennáll a veszélye annak, hogy a keresztény, főleg a református olvasók túl világiasnak, akár blaszfémnek, a nem keresztények viszont túl istenesnek fogják tartani a könyvet, de kockáztatás nélkül aligha van jó irodalom, a szerző pedig megtette a magáét, kockáztatott. Végeredményben megérte.

A kötet elbeszélései lazán kapcsolódnak egymáshoz. Egyes utalások és alaphelyzetek akár arra is csábíthatnak, hogy egy regény, mi több, önéletrajzi-nevelődési regény fejezeteiként olvassuk a szövegeket, de egységes élettörténet kirajzolódását hiába várnánk. A négy elbeszélésben feltűnő Melinda név is csupán csalinak tűnik, az így jelölt figurák nem állnak össze egyetlen személlyé, inkább a szerző szereplőkkel való azonosulásának gesztusaként értékelhető a névegyezés. Aki még az autofikció lázában ég, azt a kötet lehűti legkésőbb a harmadik elbeszéléssel, amelynek narrátora egy katonazenész férfi, akinek semmi köze semmilyen Melindához, semmilyen lelkésznőhöz. Az is igaz ugyanakkor, hogy a másik öt elbeszélés legalapvetőbb közege a kortárs erdélyi református világ, a főbb szereplők református asszonyok, két elbeszélésben egy-egy lelkésznő a központi alak, egy harmadikban pedig egy kántor lánya. Ám a vad poétikai megoldások inkább arra késztetnek, hogy ne az elbeszélések közötti összeköttetéseket fürkésszük, hanem külön-külön tegyük ki magunkat az egyes szövegek hatásának.

Merthogy formailag és nyelvileg is nagyon kísérletező a kötet. A rövid, pattogó bekezdések sodró hatásúak, az elbeszélő próza gyakran párbeszédes formájú drámába vált át, szöveg­intarziák, váratlan alfejezetek, közbeékelések tarkítják, bonyolítják az írásokat. A nyelv leginkább expresszionistának nevezhető: feszültségről árulkodó tömörítés, elhallgatást, rejtegetést sugalló elharapott, töredezett mondatok, lelki felindulást kifejező felborított szórendek, szóismétlések, szóösszevonások, zaklatott, heves igék sorakoznak. Ettől a prózától távol áll a türelmesen részletező realizmus, nem lassanként építi fel a szövegek helyszíneit, idejét, szereplőit, történéseit, az olvasó rögtön a dolgok közepén találja magát, alapvetően utalásokból próbálhatja meg, olykor sajnos szinte hiába, összerakni, miről is van szó. És még ha ki is tudja hüvelyezni, hogy éppen egy zord kántor hiperérzékeny lányának szerelmi ügyei, a Covid-járvány idején megnehezülő vallásgyakorlás vagy a híveknek a női lelkésszel szemben támasztott elvárásai állnak az elbeszélések középpontjában, ezek csak keretek. E poétikai megoldások teszik lehetővé, hogy a szövegek valóban unikálisan, meglepően beszéljenek, nem is akármiről.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.