Évek óta a vajdasági írók könyveit csak szomorúsággal lehet kézbe venni, függetlenül attól, az írók hová vándoroltak ki, el. Gion Nándor történetesen már Budapesten írja történeteit az odaátról.
A Mint a felszabadítók - csalóka alcíme szerint elbeszélések, valójában: - regény. M. Hollós János - az író az Izsakhárból, Gion korábbi regényéből - Irmai József asztalosmester életéből ír meg epizódokat, még a háború előttről, látszólag. Mert közben már minden a háborúról szól. A háború a Vajdaságban, hál´ istennek, nem hadműveleteket és frontokat jelentett. Hivatalosan az ország nem viselt háborút Horvátország és Bosznia ellen, de a Vajdaság hátország volt, a jelenségből a menekülteket lehetett érzékelni, az erőszakot; tombolt az infláció, csempésztek, üzérkedtek kényszerűségből vagy állami megbízásból. A háború a Vajdaságban mozgósítást jelentett, ami elől bujkálni kellett, vagy külföldre szökni, mint tette azt Irmai asztalosmester mostohafia, Modrovich Béla is.
Közben a múlt. Irmai József asztalosnak volt szerencséje abban az országban élni, amit Jugoszláviának hívtak. Nevezzük ezt szerencsének; minek a múltat bolygatni, ha lehet szép dolgokra emlékezni, ám legyen. Lehet-e? Hetek óta azon gondolkodom, hogy valóban csak a feszültségekről szólt-e az az ország? Gion szerint igen - bár azért Jugoszláviának tengerpartja is volt, ami azért elég jó dolog. Irmai is elutazik a tengerre dolgozni, nem is egyszer, de ettől nem lesz boldogabb. Egyáltalán senki sem tűnik kifejezetten boldognak, az sem, aki talán elmondhatná magáról, hogy kis veszteségekkel megúszta. Szomorú egy könyv ez.
Gion Nándor a Vajdaság írója (az egyik legjobb írója); minden eddigi könyve arról a vidékről szól, és áttelepülése után is csak arról fog írni, nem vitás. Nem tudom, igaza van-e Gionnak, jól látja-e, hogy nem volt esély elkerülni a tragédiát, hogy mindent előre lehetett tudni. Hogy a végkifejlet génkódolva volt. Mondatai mindenesetre hitelesek. És akarhat-e többet az olvasó?
Osiris Kiadó, 209 oldal, 720 Ft
