Könyv

Hét év után

Debreczeni József: Arcmás

Könyv

Két heti- és egy napilap is közölt előzetest Debreczeni József új Orbán-könyvéből a megjelenés hetében.

Két heti- és egy napilap is közölt előzetest Debreczeni József új Orbán-könyvéből a megjelenés hetében; ezek közül kettő látomás arról, hogy Orbán Viktor 2010 tavaszán elkerülhetetlenül kétharmados országgyűlési többséget szerez, s ennek birtokában felszámolja a magyar demokrácia intézményeit igazságszolgáltatásostul, sajtóstul, mindenestül. E tétel igencsak merész, kifejtése és bizonyítása éppen ezért különös alaposságot igényel - ehhez képest a bemutató szövegek hemzsegnek az érzelmi túlcsordultságot kifejező, külön bekezdésekbe tördelt rövid, felkiáltójellel, illetve három ponttal lezárt mondatoktól. Ez a formai megoldás, amely leginkább a fölháborodottságukat olvasói levélbe vagy blogbejegyzésbe öntő nem hivatásos tollforgatók sajátja, a szerzői szándékkal ellentétes hatást kiváltva inkább indokolatlan jajveszékelésnek tetszik, mintsem kétségbeesett figyelmeztetésnek. S mivel korábbi politikusportréitól (az Antall Józsefről, a Gyurcsány Ferencről írottaktól, továbbá az első Orbán-könyvtől) eltérően ezt a munkáját Debreczeni maga is politikai állásfoglalásként értelmezi, s mert az elkészült kötetet Dávid Ibolya és Kuncze Gábor ajánlotta nagy médianyilvánosság előtt a közönség figyelmébe, az Arcmás óhatatlanul szimpla politikai eseménnyé vált, akár egy közönséges sajtótájékoztató. Értékelése - pontosabban ennek mindmáig tartó hiánya - is ennek megfelelő: a mainstream internetes és nyomtatott sajtó a Dávid-Kuncze-féle prezentáció ironikus tálalásával tudta le a dolgot.

Pedig Debreczeni József könyvnyi terjedelmű politikai állásfoglalása nem holmi gagyi kampányprodukció: véleményét a maga választotta szempontok szerint következetesen igyekszik alátámasztani, álláspontját nem keni el, hanem világosan képviseli: aztán vitassa, aki akarja és minimum azonos nívón képes rá.

Az Arcmás első Orbán-monográfiájának (Orbán Viktor, Osiris, 2002) átdolgozott, bővített kiadása (s kis részben a Gyurcsány-portré - Az új miniszterelnök, Osiris, 2006 - folytatása is). Hét éve - az ő kifejezésével - a "jóindulatú tárgyilagosság" jegyében írt Orbánról, ami részben ugyancsak vállalható teljesítményhez segítette. A nyilvánvaló elkötelezettség és jóhiszeműség dacára egyetlen, a jobboldali sajtóban máig tabunak számító témát sem került meg, így például sem az MDF-Fidesz-székházügyet, sem a bányasztorit. A 2002-es portré a miniszterelnöki politika értékelésekor bicsaklik meg: a kötet a választási vereség után került nyomdába, és ez a tény érezhetően hatott néhány korábban elkészült részre is. Debreczeni helyenként valóságos védőbeszédet tart, oldalakon át "érvel" a közszolgálati médiában akkoriban unalomig nyomatott kormányzati agitpropos közhelyekkel - miközben másutt Orbán beszédeit elemezve arra jut, hogy azok minősége az évek során érzékelhetően romlott. Mindent összevetve Debreczeni első portréja bátor tett volt; de e bátorság "csak ott erény, ahol a szerzők és az olvasók nem szabadok; és nemcsak diktatúrák idején van ez így, hanem olyankor is, amikor például emberek csoportjai 'magasabb szempontok' miatt önként mondanak le a bírálat, a kétkedés, az önálló véleményalkotás jogáról". (Az előző Orbán-kötetről kritikánkat lásd: Jóindulattal kikövezve, Magyar Narancs, 2002. július 25.)

Fura módon Debreczeni könyvéről ezúttal is kijelenthető, hogy

bátor vállalkozás;

elsősorban azért, mert szembemegy azzal, amit kissé felületesen "uralkodó közhangulatnak" szokás nevezni. Mindenekelőtt abban mond ellent a korszellemnek, hogy a 2002 óta gyökeresen átalakult Fideszben és teljhatalmú egyszemélyi vezérében rejlő potenciális veszélyekre nyilvánosan figyelmeztet. Ezt, ugye, közkeletű és kötelezően lekicsinylő módon "riogatásnak" meg "démonizálásnak" illik nevezni (liberális oldalon is), ha valaki nem akar a komcsibérenc, de minimum a "nem egyenlő mércével mérő" kategóriába kerülni (vagy egyéb, hasonló észérveken alapuló minősítéseket magára húzni). Nota bene: a bevezetőben említett előzetesek - amik amúgy az Arcmás zárófejezetei - önmagukban valóban nem meggyőzőek, és számomra inkább voltak idegesítőek, mint érdeklődést kiváltók. Az előtte lévő 420 oldal azonban nem intézhető el ennyivel; még akkor sem, ha 2006-tól Debreczeni nyíltan is Gyurcsány elkötelezett hívének vallotta (s tán vallja ma is) magát. A 2002-es "jóindulatú tárgyilagosságot" ugyanis nem "rosszindulatú tárgyilagosság" váltotta föl; nem arról van szó, hogy 2002-es jelzőit pusztán kicserélte azok antonimáira, majd leadta a kéziratot. Továbbá azért is volna méltánytalanság Debreczenivel szemben valamiféle köpönyegforgatást emlegetni, mert 2009-es meghökkentő konklúziója nem előzmények nélküli; számos olyan jelenséget észrevételezett előző portréjában is (azaz egyértelmű Orbán-rajongása idején), amik 2009-ben is kiindulópontjai gondolatmenetének. Az Orbán-beszédek elemzésével kimutatott (korábban is említett) nyelvi-gondolati és ezzel párhuzamos politikai-politikusi színvonalzuhanás az egyik ilyen közös pont; egy másik Orbán hajlama a számára kínos ügyek nem csupán elsunnyogására, de elhazudására is, és ilyen a kérlelhetetlen álarc mögött megbújó bizonytalankodó és szorongó személyiség, az ebből fakadó dühödt revánsvágy ábrázolása is. Debreczeni 2002-ben is világosan rögzített erre utaló jeleket - 2009-ben, a csalódás és a félelem könyvében pedig ezek kerültek fókuszba.

Az Arcmás első 180 oldala a 2002-es kötet első felének részben meghúzott, részben bővített, ám hangsúlyaiban a vártnál kevésbé módosított változata. A kemény, fizikai erőszaktól sem mentes gyerek- és ifjúkori éveket tárgyazó részek 2009-ben sem csapnak át olcsó pszichologizálásba; Debreczeni többnyire ugyanazon eseményeket tekinti most is az Orbán életét hosszú távon meghatározó történéseknek, mint annak idején. (A copy-paste eljárásnak van egy mulatságos folyománya is: a két szöveg bagzatása valószínűleg nem kompatibilis szövegszerkesztőkkel történhetett, mert az eredeti "ű"-k megszámlálhatatlanul sokszor "ő"-kre cserélődtek: "hólabdaszerő", "Hegedős István", "korszerő", "másodhegedős", "mőködő", "iránytője" és így tovább.) A 2002-es Debreczeni azért olykor ellentmondásba keveredik a 2009-essel: a "kisiklás" éveiről (1992-1994) írva említi azt a miskolci választmányi ülést, ahol úgy választottak elnököt "titkos" szavazással, hogy mindenki voksa azonosítható volt. Az antidemokratizmus korai jelenlétét bizonyítani hivatott történet azonban veszít az erejéből, mert (a 2002-es jóhiszeműség maradványaként) nem sokkal előbb Debreczeni azzal cáfolja a Fidesz-vezetést ezzel vádoló akkori véleményeket, hogy a pártban mindig többségi döntéssel születtek a határozatok.

Éjsötét következtetések

Könyvének lényegi része természetesen a 2002 utáni Orbán-pályakép. Megrendítő nóvumra senki ne számítson: a vesztes első forduló utáni háborús retorika, a polgári körök meghirdetésével mind uralkodóbb antiparlamentáris metódus, Orbán bezárkózása hívei körébe, s emiatt realitásérzékének megkopása éppúgy kedvelt témái voltak az utóbbi évek legkülönfélébb elemzéseinek, mint az elnök 2006-os kudarcos választási szereplése, vagy az őszödi beszéd utáni nyílt attakja a hatalomért. Sokakhoz hasonlóan Debreczeni is az emlékezetes és Orbán számára megalázó vereséget hozó miniszterelnöki tévévitát tartja Orbán irracionális és minden addigi határon túlmenő Gyurcsány-fóbiája kiváltójának. Debreczeni következtetései azonban vitathatatlanul a legsötétebbek, és jóval nagyobb mennyiségű nyilatkozat és esemény vizsgálatán alapulnak, mint bármely hasonló tárgyú korábbi elemzés. Például az ügyészség vélelmezett fideszes megszállására (ami Polt Péter legfőbb ügyésszé választásával indult) fölsorakoztatott anyag ilyen mennyiségben még e sorok íróját is meghökkentette - pedig lapunk hajdanán nagyon sokat foglalkozott ezzel. E fejezeteket ráadásul nem uralja az említett külön cikkekben megjelenített apokaliptikus vízió - a populizmusról szólót kivéve, ahol az 1920-as, 30-as évek Olaszországára és Németországára hivatkozás ebben a töménységben inkább kontraproduktív, mint aggodalmat keltő -, és éppen ezért is tűnik legalábbis meggondolásra érdemesnek mindaz, amit Debreczeni bizonyítani igyekszik.

Az előző könyvhöz hasonlóan ez a kötet sem mentes a hibáktól, kezdve a hanyag szöveggondozástól, a névelírásokon át (például Incze Zsoltból Incze Miklós, a Narancs munkatársából Mészáros Bálint helyett Gábor lett) a tartalmi hiányosságokig. Utóbbiak közül csak mutatóba néhány: a polgári körök előretörésekor nem említeni a régi, megyei szervezetekre tagozódott Fidesz (és Áder János) utóvédharcát szerintem hiba; helyenként elnagyoltnak tetszik a Fidesz és a szélsőjobb ambivalens viszonyának ábrázolása - Orbán nem szélsőjobboldali (ezt Debreczeni is így látja), hanem a szélsőjobboldallal szemben évek óta rossz stratégiát követő politikus, aminek a következményei jó ideje élesen láthatók. Továbbá fölvethetjük, hogy deklarált szerzői elfogultság ide vagy oda, hagyni kellett volna legalább egy kiskaput Orbán számára, hiszen a helyzethez minden pillanatban idomulni kész Orbán Viktorban talán más potenciál is lehet, mint a kizárólagosnak tételezett demokráciafelszámoló autoriter politikusé.

Ezt a könyvet azonban olyan ember írta, aki 2006 tavaszán szigorú figyelmeztetésben részesült antiorbánizmusa miatt. A koreográfia, mondhatni, a megszokott volt: egy "baráti" hírügynökség hírt adott Debreczeni ügynökmúltjáról, beszervezésének körülményeiről - úgymond azzal fogták meg, hogy középiskolai tanárként megrontotta a lánydiákjait -, amit a még barátibb tévé és napilap legott fölkapott. Utóbb egyértelműen kiderült, hogy szemenszedett hazugság az egész sztori, Debreczeni valamennyi e tárgyban indított perét jogerősen megnyerte. A félelem viszont megmaradt, s ez köszön vissza végső következtetéséből is: ami megtehető az egyes emberrel, az bármikor megtehető emberek kisebb-nagyobb csoportjaival is.

Noran-Libro, 2009, 450 oldal, 3990 Ft

Neked ajánljuk