Magyar Narancs: Első regényed vámpír főhőse fedőfoglalkozásként kiadói lektor és meseíró, aki lépten-nyomon azzal a problémával szembesül, hogy valami tanulságot kellene beleírnia a mesékbe, de ez rendkívül nehezére esik. A történet és a "tanulság" viszonya saját írói problémád?
Szécsi Noémi: Nem szeretnék közvetlen "tanulságokat" beleírni a regényekbe, de mindig találnom kell egy vezérfonalat, amely irányítja a szöveget. Ez nem önmagáért való művészet; az ilyen művészet nem érdekel, ebben az értelemben nem vagyok művész.
MN: Megírtál három regényt és két "babanaplót", emellett sokat fordítasz. Határozottan az a benyomása az embernek, hogy művészi ambícióid vannak.
SZN: Nem szeretném az írással önmagamat megvalósítani, nem szeretném felépíteni egy művész imázsát. Mesélni szeretnék. Lehet, hogy ez egy kicsit hülyén hangzik, de tényleg nincs olyan ambícióm, hogy valamiféle irodalmi figuraként is megjelenjek a színen. Talán ha az irodalmat közösségi élményként is meg tudnám élni, akkor más lenne a helyzet.
MN: Ennek ellenére, mint a két legutóbbi regényedből is kiderül, nagyon foglalkoztat a magyar történelem, különösképpen a politikai radikalizmus magyarországi történelme. A Kommunista Monte Cristo fiatal főhőse a huszadik század elején belecsöppen a kommunista mozgalomba, és csak élete vége felé kezdi átlátni, mi történik körülötte. A pár hónapja megjelent Utolsó kentaur pillanatfelvételt készít a mai magyar hétköznapokról: a bennünket körülvevő groteszk ideológiai zűrzavarról és a végletes politikai megosztottságról. Mi foglalkoztat ennyire a politikai radikalizmusban?
SZN: Érdekelnek a szélsőségek, inspirálnak a minden tekintetben elvakult emberek. Nagyon jó regényalakok. Fontos, hogy iróniával tudjuk őket szemlélni: sokféle ember sokféle igazságát egyidejűleg megpillantani. Ez nagyon nehéz feladat. Én is másképpen vélekedem íróként és magánemberként; de az, hogy magánemberként elutasítok valamit, nem biztos, hogy jelentkezik az írásaimban. Szerintem a regények segítségével igenis meg lehet tanítani, hogy a maga sokoldalúságában lássuk a helyzetet. Vegyük fel a távolságot, legyünk objektívek, és kezeljük iróniával a történelmet! Van, aki számára sértő ez a fajta groteszkbe, abszurdba hajló történelemszemlélet. Éppen ezen az alapon utasította el a Kommunista Monte Cristo kéziratát annak idején az egyik nagy kiadó. De lehet, hogy ez csak kamu szöveg volt, és egyszerűen nem akarták kiadni a könyvemet. Mindenesetre nekem is nagyon jót tett, amikor a Kommunista Monte Cristo megírása előtt végigolvastam egy nagy halom politikai pamfletet. Beláttam, nem hibáztatható kizárólag az egyik oldal, nem lehet azt mondani, hogy csak ők a felelősek a kialakult helyzetért. A sokféle politikai vélekedés és cselekvés finom (vagy épp durva) összjátéka teszi ki azt, amit történelemnek nevezünk. Engem - például - hihetetlenül érdekel az antiszemitizmus-jelenség "folklórja". A Kommunista Monte Cristo - egyéb vetületei mellett - a 20. századi magyarországi antiszemitizmus történetét, legalábbis annak egy verzióját is elmeséli. Ez azért izgat ennyire, mert nagyon sokáig a kérdés létezéséről sem tudtam. Húszéves korom körül kezdett úgy alakulni az országban a politikai helyzet, hogy olyan dolgokat hallottam, amiket korábban soha, és amiket korábban nem magyarázott meg nekem senki. Ezért hát autodidakta módon, magamtól kellett utánajárnom, utánaolvasnom a témának, amely azóta is nagyon foglalkoztat. Egyébként talán ezért tettem meg egy egyszerű embert - Sanyit, a bicsérdista hentest - a regényem főhősének, mert úgy érzem, hogy magam is politikai naivitásban, erősebb befolyások nélkül nőttem fel.
MN: A mostani könyved a közelmúlttal foglalkozik, az utóbbi két év emlékezetes politikai eseményeivel, mindenki megkapja a magáét, a gasztrokritikusoktól a szélsőjobboldali tüntetőkön át a neves budapesti balliberális értelmiségiekig. Nem félsz tőle, hogy túl könnyen rá lehet majd ismerni a helyzetekre, a motivációkra, hogy a figurák túlzottan sematikusnak tűnnek majd az olvasó számára?
SZN: Az Utolsó kentaur szereplői karikaturisztikus figurák. Nem finom ábrázolásra törekedtem, hanem olyan típusú figurákat akartam rajzolni, akikre mindenki azonnal ráismer. Talán ezért van például az, hogy Emma Goldmanban többen is magukat vagy közeli ismerősüket látták meg. A legkülönösebb reakció Bojár Iván Andrásé volt, aki lelkesen vitt két példányt a regényből a főpolgármesteri hivatalba Hagyó Miklósnak és Demszky Gábornak. Világnézeti vagy politikai felháborodásról azonban nem tudok. Többen mondták, hogy nem elég "durva" a regény, de én nem kívántam uszítani. Szélsőségeket próbáltam megjeleníteni, mert a közgondolkodás most erről szól. Azt gondoltam, ha egymás mellé helyezem őket, akkor ez mégis oldja kicsit a szélsőséges gondolkodást. Ha kinevetjük a furcsa megosztottságunkat, az idegesítő manírjainkat és kellemetlen butaságainkat, akkor ez felszabadító hatással lehet az olvasóra.
MN: "Művészeti fesztiválok, szüreti bálok, Magyar Charta-felvonulás, a Magyar Chartát ellenző felvonulás és az őszi ruhatár megújítása - ezek a programok vonzották azon a hétvégén egy-egy helyre a legtöbb embert" - írod a regényben egy átlagos budapesti szombat délutánról. Itt a korábban felhőtlenül kacagó olvasónak megkeseredhet a szája íze: azok az ügyek, amelyek politikai pártállástól függően olyan nagyon fontosak nekünk, tényleg csupán egyetlen szabadidős programot jelentenek az öszszes többi mellett?
SZN: A mondott szombaton itt járkáltam, az Andrássy úton, gyűjtöttem az anyagot a regényhez, felkerestem a legtöbb helyszínt, és az volt a benyomásom, hogy az egész város alszik, de ezek a programok nagyon megmozgatják az embereket. Megjelentek mindenféle menetek innen-onnan-amonnan, mindenki tette a dolgát a saját érdeklődésének megfelelően. És tényleg úgy tűnt, mintha valamiféle szabadidős sportról lenne szó. Hihetetlen, hogy az utóbbi években milyen sajátos és milyen összetartó politikai szubkultúrák alakultak ki, amelyekbe már senki nem tud csak úgy bekapcsolódni - kizárólag akkor, ha életmódszerűen magáévá teszi egyiknek vagy másiknak a szokásrendszerét, hitbeli meggyőződéseit és külsőségeit.
MN: Nagyon hangsúlyos, hogy a négy főszereplő 1989-ben született, ők a rendszerváltás szülöttei. Mégis úgy érezhetjük néha, hogy ezek a fiatalok valamivel, úgy tíz évvel idősebbek, a tapasztalataik inkább azokéi, akik kiskamaszként, politikai eszmélődésük idején élték meg a rendszerváltást.
SZN: Lehet, hogy így van. Szerettem volna "felhozni" magamban a kamasz énemet, hogy meg tudjak írni olyan embereket, akik hozzám képest már egy jóval fiatalabb generáció tagjai. És természetesen nem tudom pontosan, hogyan gondolkodnak meg élnek a mai huszonévesek, akármennyit figyeltem is az embereket, meg beszélgettem velük. Elengedhetetlenül saját kamaszkori önmagamtól is kölcsönöztem egy csomó mindent a figurák ábrázolásához. Ráadásul soha életemben nem voltam húszéves fiú.
MN: Miért nevezed a könyvet "társadalmi lektűrnek"?
SZN: Annak idején elég sok vád ért a Kommunista Monte Cristóval kapcsolatban: kit érdekel a kommunista párt története, kit érdekel ez az egész? Ráadásul nem is vicces, mert nem értjük az utalásokat, nincsenek meg a közös háttérismereteink. Azt gondoltam, meg fogom próbálni úgy megírni a dolgot, hogy érthetőek legyenek az utalások, és semmi ne gátolja a megértést. És ha ennyire megkönynyítem a megértést, akkor ez már lektűrirodalom. Csak az volt az egyetlen probléma, hogy a lektűrök nem szoktak a közéletről szólni, pláne nem erős iróniával - ezért lett végül a regény műfaja "társadalmi lektűr". Persze ez csupán csalétek: hátha így be lehet húzni az olvasót a történetbe. Egyébként a Kommunista Monte Cristo néhány olvasója egyenesen úgy érezte, cserbenhagytam őket, és már nem írok elég inspiráló és magas szintű dolgokat.
MN: Nem lehet kikerülni a kérdést, mert teszel rá utalásokat: valahogy úgy érzed, hogy a pályád egy bizonyos ponton irányt váltott, kitagadott a "magas irodalom" intézményrendszere. Pedig az első könyved a legszabályosabb indulás volt, a Finnugor vámpírt a József Attila Kör, a kezdő szépirodalmi írók egyik tipikus kiadója adta ki, tekintélyes magyar író, Kukorelly Endre írta a fülszöveget, az ÉS recenzense apróbb kifogásait hangoztatva üdvözölte a regényt. Sőt a Kommunista Monte Cristóról is írt az ÉS, az "irodalmi" írók reprezentatív fóruma, ráadásul két alkalommal és meleg hangon. Mi történt, mi romlott el? Neked ment el a kedved, vagy a közeg nem fogadott el téged?
SZN: Akkor kezdtem el érezni, hogy valami nem stimmel, amikor sok elutasítást kaptam a különböző folyóiratoktól, majd az egyik nagy kiadó visszaadta a Kommunista Monte Cristo kéziratát. (Sejtettem, hogy ez lesz, mert hiába küldtem el a regény egy-két részletét tekintélyes irodalmi folyóiratoknak, konzekvensen elutasították a közlést, csak az Alföld hozta le az első fejezetet.) Sőt, bizonyos újságok és folyóiratok szó szerint elzavartak néhány embert, akik az én művemről szerettek volna kritikát megjelentetni. Korábban rendszeresen kaptam mindenféle meghívásokat, felkéréseket, aztán egyszer csak nem kaptam többet. Rájöttem, hogy engem nem hordoz kebelén a magyar irodalom, én már nem tartozom az "irodalmi" írók közé.
MN: A könyveidben ábrázolt örökölt politikai szembenállások mintájára vajon nem kellene-e végre az "igényes szépirodalom" és a "lektűrirodalom" szembeállítását is meghaladnunk?
SZN: Megpróbáltam, de bizonyos reakciók alapján úgy tűnik, hogy nem sikerült. Néhányan felhánytorgatták, hogy miért nem tettem le az asztalra a rendszerváltás nagyregényét. Talán azért, mert ezt allegorikusan-áttételesen már megírtam a Kommunista Monte Cristo formájában. Mindenféléket írok, és nekem elsősorban maga az írás a fontos. De a magyar irodalomban el kell döntenie az embernek, hol akar állni, hová akar bekerülni, vagy mit szeretne; nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. Vagy legalábbis én úgy érzem, hogy nem fogadja el senki.
MN: A Kommunista Monte Cristót valóban nem övezte a regényt megillető kritikai figyelem, de ez (részben a díjnak is köszönhetően) remélhetőleg visszamenőleg megváltozik. És most, az Utolsó kentaur után mire készülsz?
SZN: Történelmi rémregényt szeretnék írni, amely Európában játszódik a 19. században. Lesznek benne magyar szereplők, de már nem a magyar történelemről fog szólni. Más technikával fogok közelíteni a történelemhez, mint a Kommunista Monte Cristóban. És nem akarok többet Budapestről írni. Már mindent kiadtam magamból, amit kiadhattam. Feldolgoztam a traumáimat, többféleképp elmondtam, amit el akartam mondani. Nem kiabálhatok egész életemben rekedten. Monomániának tűnne, ha továbbra is ugyanazt hajtogatnám. Pedig nem az.
