Gyerek+könyv

Kristina Ohlsson: Az Ezüstfiú

  • - urfi -
  • 2015. december 26.

Könyv

Bizonyára már a cikk elején illene kicsit szidalmazni a Magyarországon oly lenézett írói és kiadói profizmust, és eltartott kisujjal beleverni a billentyűzetbe olyan sértő kifejezéseket, mint az iparosmunka, a trendérzékenység vagy az eladhatóság. Ohlsson tényleg semmit nem bíz a véletlenre. Először kifőzött egy sikeres sorozatot a skandináv krimik ismert receptje szerint, majd írt egy trilógiát kiskamaszoknak, amelynek szép egyenletesen, évente megjelenő darabjaiban a háromfős baráti társaság egy-egy tagjának történetét járja körül. Az egyiknek meghalt az apja, a másiknak szegények a szülei, a harmadik családjában sok a veszekedés – és természetesen az aktuális társadalmi problémák is minden sarkon lesben állnak. A svédül tavaly megjelent második részben például befut a kikötőbe egy szíriai menekültekkel teli hajó, és ezzel egyidejűleg valaki lopni kezdi az ételt a török étteremből, amelyet a sajnos Aladdinnak nevezett fiú szülei üzemeltetnek.

Mivel egy svéd kisvárosban járunk, ne számítsunk vad ideológiai vitákra. Nem az a kérdés, hogy a menekülteknek segíteni kell, hanem az, hogy mivel segíthetnek nekik a legtöbbet. Itt a szerző meglepő módon kicsit letér a korszerű korosztályos irodalom főcsapásáról, ugyanis a szereplők bár esendőek és életszerűek, de végül mindenkiről kiderül, hogy aranyból van a szíve – ami egyrészt hazugság, másrészt dögunalom. Annál izgalmasabb a három gyerek nyomozása, amelynek egyszerre tárgya az ételtolvaj és egy száz évvel ezelőtti bűntény, és amelynek végén egy nyugalmat kereső kísértet és éhező menekültgyerekek várják őket. A tanulságok sűrű levonogatása közben kevesebb tere marad a jellemábrázolásnak, de a három gyerek problémái azért átélhetők, a krimiszál pedig mindig lendületes továbbhaladásra ösztönzi az olvasót az akadálymentesített nyelvi környezetben.

Fordította: Bándi Eszter. Animus, 2015, 256 oldal, 2890 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.