A könyvesboltban bemutatókat is tartottak, kortárs írók beszélgettek, olvastak fel a Középfölde falra pingált lényei között. A boltban különösen az ember nagyságú szürke, csuhás Gandalf bábfigurája tűnt ki, a hosszú, ősz szakálla, a varázsbotja. Tolnait akkor láttam először, amikor a boltban Boško Krstić magyarul megjelent, Rajsli Emese által fordított Behringer-kastély című regényét celebrálta a szerző jelenlétében. Ottó beszéde megbabonázott, nem is beszéd volt az, hanem morajlás, áriázott a tenger, és én önfeledten siklottam a hullámain. Ottó maga volt a megtestesült Gandalf, a fiatalabb, ezüsthajú barátja pedig Legolas, a harcos tünde. A közönség csupa furcsa szerzetből verődött össze, egy palicsi varázsló rajongói. Amikor sorban álltunk a dedikálásért, olyan hobbit is akadt, aki egy hátizsáknyi könyvet rakott Ottó elé.
Merthogy Tolnai Ottó sok könyvet írt, majd’ ötvenet. Ilyen sok könyve a magyar irodalomban a mestereinek van, Juhász Ferencnek, Tandori Dezsőnek, illetve az olyan utolérhetetlen klasszikusoknak, mint Jókai. Vagy a Tolnaira ható filozófusoknak, Marxnak és Engelsnek, Lukácsnak, igazi dzsungelinstallációt lehetne építeni a műveikből. Bizony, ahogyan jugoszláv generációjából oly sokan, Ottó a marxizmust is beépítette a világába, de nem akárhogyan! Tolnai marxista érdeklődése sohasem vált doktrinerré, simán elfért a polcán Heidegger, Nietzsche, sőt a Lukács közreműködésével tiltólistára került Hamvas is. Érdeklődésének horizontja minden bizonnyal az újvidéki magyar tanszéket alapító író, Sinkó Ervin, illetve a képzőművészetben is járatos B. Szabó György biztatására és inspirációjára tágult ki. A marxizmus kapcsán pedig a szakáll volt az egyik közös motívum. Ahogyan Gandalf szakállas varázsló, úgy Marx szakállas filozófus, Ottó pedig szakállas író és költő volt. Lángoló szakálla nőtt a forradalomnak, a költészet, a filozófia, a művészet, a világ visszavarázsítása tüzének.
Melléklettől a magántanszékig
Első írását 1956-ban közölte az Ifjúság nevű hetilapban A kavics címmel, határsértő próza volt. Igazából nem is a műfaj számított, azt hamar meghaladta: „a vers és a próza közti műfajban érzem otthon magam”, fogalmazta meg tizenhét évesen.
A hatvanas években az Ifjúságnak lett egy irodalmi melléklete, amelyet többedmagával Symposionnak neveztek el, le akartak számolni az önelégült vidékiséggel, a „templomtorony-perspektívával”, a kisebbségi közhelyekkel, tollal és kalapáccsal kovácsolták ki az új irodalmat. Ebből a társaságból születik meg az Ottó által alapított és főszerkesztett Új Symposion, a magyar irodalom egyik, ha nem a legmerészebb folyóirata.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
