Több feje van, akár a lernai hidrának, s így elpusztíthatatlan: mindig újrateremti önmagát. Ez az oka, hogy könyvünkben inkább poklokról, mintsem pokolról fogunk beszélni. (...) Az alvilág jelen van minden civilizációban, de mindegyikben más és más formát ölt. E változások történetét igyekszünk itt felderíteni." Ám később azt látjuk, hogy a tudós behatárolása voltaképpen a határtalan megragadására tett kísérlet; a pokol kérdésköre parttalan, problémája átfogja az emberi élet egészét, és elhatol oda is, ahol mit sem tudnak vagy akarnak tudni istenről. Ráadásul még megalapításának időpontja is bizonytalan: "A pokol születését senki sem anyakönyvezte. Bizonyos szempontból annyi idős, mint a világ, vagy inkább mint maga a rossz. Az ember ugyanis a rosszról hosszú időn át szerzett tapasztalatai nyomán jut arra a gondolatra, vagy - ha úgy tetszik - fedezi fel, hogy az erkölcsi vétket büntetésnek kell követnie." Ha ez igaz, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy a pokol az erkölcsi érzék lázálma, Minois könyve pedig rémálom-fejtés.
Egy ilyesfajta vizsgálódásban nyilván nem az a kérdés, hogy valójában van-e pokol, hiszen természetesen létezik, amennyiben e képzet betölti az egész emberi gondolkodást, teljesen függetlenül vallási jelentéseitől; vagyis annak is lehet pokla, aki nem hisz istenben. Egyszerű példával élve: Zeusz létezik, és ez a kulturális tény közömbös az iránt, hogy a görög mitológia szigorúan vett vallási hite már a múlté. És nyilván megütközést keltene ama nézet, miszerint értelmetlen foglalkozni Dantéval vagy a Fausttal, hiszen sem Inferno, sem Paradiso nem létezett, nem volt soha Walpurgis-éj, és mindez csak mesejáték. Ami persze igaz lehet, de e fikció nélkül aligha lehetne felépíteni szellemi világunk valóságát, aminek döntő része szakrális eredetű, és ez még akkor is hathatós, ha "isten halott".
Minois kimutatja, hogy a pokolról szóló álom (vagy fikció) csak fokozatosan népesedett be szörnyűségekkel, mégpedig egyenes arányban azzal, ahogy megnő a morális megfontolások szerepe. "Az alvilágra vonatkozó kezdeti, általunk ismert elképzelésekben egyáltalán nem szerepel a jutalom vagy a büntetés gondolata." Úgyszólván erkölcs nélküli alvilágok ezek. "Az alvilág mindenhol egyszerűen csak a holtak, az öszszes halott tartózkodási helye, minden megkülönböztetés nélkül." A nagyjából i. e. 2000 táján keletkezett keleti pokoljárások kora még viszonylag békésnek mondható. Közülük talán a legismertebb Gilgames barátja, Enkidu pokolbeli utazása. A beszámoló alapján úgy tűnik, hogy "az alvilági élet nem más, mint a földi élet folytatása; szó sincs semmiféle kiegyenlítésről, mindig ugyanazok szenvednek. Egyébiránt ők a többieken bosszulják meg sorsukat, akiknek szintén nem túl irigylésre méltó a helyzetük: sötétségben és porban kell bolyonganiuk. Nincsenek viszont kínzó démonok: az alvilágoknak vannak őreik, akik vigyáznak, hogy senki se szökhessen meg, de nincs szükség külön gyötrelmekre, az egymást nyomorgató kárhozottak saját maguk hóhérai." Ennek a gondolatnak lesz még jelentősége a 20. század poklaiban.
De itt még nem tartunk. Minois hihetetlen olvasottsággal és alapossággal, izgalmas idézetek százaival vezet végig bennünket a legkülönfélébb poklok képzetein át egészen
napjaink unalmas, száraz pokláig
A négy nagy részre osztott (A lidércnyomás előképei és megszületése; A lidércnyomás növekedése - III-XIII. század; A leigázott és kiaknázott pokol - XVII-XVIII. század; A pokol halála és feltámadása: A valósággá vált lidércnyomás - XIX-XX. század) roppant anyagon át haladó út kérlelhetetlen logikával jut el a kiindulópontig, mely Enkidu poklának megismétlése, csak persze magasabb értelemben, a földi pokol legújabb tapasztalatainak birtokában. Jean-Paul Sartre pokláról van szó, a Zárt tárgyalás című drámája híres passzusáról: "Hát ez a pokol. Sose hittem volna... Emlékezzetek csak: kén, máglya, rostély... ", micsoda tréfa! Nincs szükség a rostélyokra; a pokol - az a Többiek." Mintha e drámában a 17. századi nagy francia prédikátor, Bossuet szavai kapnának új jelentést: "Ne képzeljük, hogy a pokol a sokat emlegetett tüzes és kénes tavakból, a testet örökösen emésztő lángokból (...), a fogak iszonyatos csikorgatásából áll. A pokol, ha jól értelmezzük, maga a bűn." Minois így kommentálja Sartre tételét: "Hárman vannak, ami szintén elengedhetetlen feltétel. A pokol a másikkal való kapcsolatban rejtőzik, melynek egy harmadik személy a tanúja. Mindenki csak mások által létezik, akiknek a tekintete ítél. Ebben a pokoli szalonban nincs tükör: csak a létünket birtokló többieken keresztül láthatjuk magunkat." A pokol a magunk bűne, melyet csak mások bűnei és ítéletei révén tehetünk magunkévá, miközben mi magunk is ítélkezünk felettük. A mai pokol circulus vitiosus, ördögi kör. Ráadásul a legkevésbé sem monumentális: Sartre szalonja poros kis hely, amolyan garniszálló, rosszarcú pincérrel, de már Dosztojevszkij pokla is szerfölött banális, melyet így idézett fel a 20. századi magyar költő: "Poros kuckó az, nincsen ott egyéb, / csak holmi át nem látszó, piszkos ablak, nádfonatú rossz szék, a falusi / fürdőkamráknak korma a falon / és sűrű pókháló a szögletekben" (Kálnoky László: Szvidrigajlov utolsó éjszakája).
Lenyűgöző kötete végén Minois, mondhatni, összefoglalja a maga emberképét: "Én vagyok és nem-én, én és anti-én; egyszerre vagyok valóság és lehetőség. A pokol akkor jön létre, ha a két aspektus egyikét tagadjuk, s ekképp lényünk egyik felét mintegy amputálva korlátozott létre kárhoztatjuk magunkat. (...) Az ember igen és nem, lét és semmi. Lenni vagy nem lenni: ez itt a pokoli kérdés. Lenni és nem lenni, ez itt az üdvözülés." Kicsit talán lapos megoldás. De Minois könyve eszmetörténeti munkaként komoly teljesítmény, mely remek fordításban, igen lelkiismeretes szöveggondozással és jegyzetanyaggal jelent meg magyarul.
Fordította: Sujtó László. Atlantisz, 2012, 604 oldal, 3900 Ft
