A zeneművek értelmezési technikája és magyarázata - legalábbis a magyar zenetudományi hagyományban - általában jól megkülönböztethető egymástól. A technikai eszköztárból nem hiányozhat a laikusok számára kínainak tetsző zenei (formai, összhangzattani, tematikus stb.) analízis, a filológiai megalapozás, a források és a művek genezisének kutatása vagy a történelmi kontextus értelmezése. A magyarázatban viszont muzikológusaink többsége az eredmények átfordítására, közérthető nyelvre való lefordítására törekszik. Oly módon kívánja láthatóvá tenni tárgyát, hogy a megközelítéséhez szükséges állványzatot elbontja. Az "állványzat" hasonlat pedig nem mástól, mint a magyar zenetudomány alapító atyjától, Szabolcsi Bencétől ered.
Grabócz Márta ezzel a hagyománnyal soha nem akart szakítani, mégis eltért, illetve eltérült a hagyomány által sejtetett ösvénytől, miközben - paradox módon - szinte egyedüliként a magyar zeneesztétikai gondolkodásban kísérletet tett
Szabolcsi, illetve Ujfalussy József
eredményeinek, szemléletének továbbfejlesztésére. A 80-as években érett kutatóvá, amikor a nyugati zeneesztétikában újszerű látásmód kezdett kibontakozni. Grabócz, akit feltehetőleg sem az iskolai formatan kínálta analízis, sem az ész cselének fürkészése nem elégített ki, úgy érezhette, hogy addigi eredményei problémamentesen integrálhatóak ebbe az új szemléletbe. 1995-től Strasbourgban kutat és tanít, úgy tűnik, hogy a távoli Nyugaton jóval többen gondolták úgy, hogy törekvése valóban problémamentes. Idehaza viszont a mai napig igen kevesen. Ezzel is magyarázható, hogy 2004-ben megjelent tanulmánykötete, mely két évtized válogatott magyar nyelvű írásait tartalmazza, gyakorlatilag visszhangtalan maradt.
A szakmai idegenkedést sok minden magyarázhatja, a hallgatást semmi. A Zene és narrativitás Grabócz eddigi életművének foglalata, így a kötettel kapcsolatban felvethető kérdések nemcsak magára a szövegre vonatkoznak, hanem rávilágítanak a Grabócz által kínált műelemzési technikát övező itthon tapasztalt idegenkedés gyökereire is.
A hűvös távolságtartás egyik oka, hogy Grabócz újra és újra felépíti azt a bizonyos Szabolcsi-féle állványzatot, amit aztán soha nem bont le. (Ez részben érthető, hiszen időben és gyakran térben is egymástól távol publikált tanulmányokról van szó.) Az olvasó persze megtehetné helyette, de ez legalább olyan fárasztó és intellektuálisan megerőltető feladat, mint az állványzat felépítése. Ráadásul Grabócz - azon túl, hogy újra és újra a módszer megalapozására kényszerül - zenei témáihoz a nyelvészet, a strukturalizmus vagy Ricoeur narrativitáselmélete felől érkezik. Új fogalmakat kell definiálni, régieket átértelmezni, mindezt úgy, hogy ne pusztán egy társtudomány mechanikus, zenére oktrojált adaptációjával szolgáljon. Ennek veszélyével tisztában van, érzésem szerint azonban a veszélyt nem mindig hárítja el sikeresen: a narratológiai módszer vissza-visszatérő demonstrálása ugyanis azt a látszatot kelti, mintha a módszer fontosabb lenne, mint a használatban megmutatkozó eredményessége.
Gyanakvással töltheti el az olvasót az is, hogy a narratológiai megközelítés, ha nem is érvénytelenné, de mintha kikerülhetővé tenne más, korábban kidolgozott és eredményeket produkáló módszereket. A Narrativitáselméletek és hangszeres zene című tanulmányban, mely a kötetben éppen a módszer alkalmazhatóságát hivatott demonstrálni, Beethoven egyik korai zongoraszonátájának első tételét elemzi. Hogy a mű különleges (vagy furcsa), azt korábban is tudtuk. (Vajon módszertanilag nem lenne célszerűbb egy a korábbi fogalmaink szerint tipikus formálású művön demonstrálni a narratológiai módszert, éppen azért, hogy a műről kiderüljön, hogy nem tipikus?) Grabócz a kompozíciót a zenei intonációk (vagy toposzok) tudatosan megalkotott, ellentétpárokat alkotó sorozataként láttatja, melynek sajátos befejezése a drámai szerkezet logikus kulminációs pontja. Visszautalva recenzióm bevezető soraira, e hely értelmezése a darab genezise, Beethoven személyisége és aktuális helyzete, és elsősorban a műfaj története felől egyértelmű és megmagyarázza, hogy mit keres egy szólószonátában egy versenymű-kádencia. Mert a pillanat valóban eksztatikus, egy szikrázó tekintetű, erőtől duzzadó ifjú zseni - Beethoven - eljátssza, hogy
elveszítette a fejét,
vagy ha tetszik: kirúgta maga alól a széket. Persze értem azt az elemzői szándékot, mely szigorúan csak a műre hagyatkozva akar értelmezni (ami természetesen lehetetlen), de vajon érdemes-e lemondani a más úton szerzett "jelentéssel" való összevetésről?
A kötet legerősebb és legizgalmasabb része az az öt Liszt-tanulmány, melyben a szemünk láttára forr ki Grabócz módszere. Főleg, ha nem a kötet által kínált sorrendben, hanem a cikkek megírásának időrendjében olvassuk. Sok jó és használható szempontot adnak ezek a tanulmányok, például az olyan összetett formájú Liszt-darabok értelmezéséhez, mint a Dante-szonáta vagy a h-moll szonáta.
Két nagyobb, általános elméleti kérdéseket is érintő tanulmány kivételével a második fejezetbe kerültek a kortárs zenével foglalkozó írások. Az első rész szaktudományi publikációival szemben itt vegyes műfajú és funkciójú szövegeket találunk, koncertkritikát, lemez- és műismertetőket. Grabócz olyan szerzőkkel foglalkozott ezekben a kisebb lélegzetű tanulmányokban, akik két évtized múltán is fontosak. A kritikus érdeklődését és ízlését - ha lehet ilyet mondani - az idő egyelőre igazolta.
A Bevezetőben Grabócz felsorol néhány olyan területet, ahol a narratív megközelítéstől valamilyen hasznot remélhetünk. Utolsónak említi, hogy ez a megközelítés "keretet nyújt a zeneművek hangszeres előadásainak pontosabb kiértékeléséhez", azaz: az interpretáció megítéléséhez. A narratológiai módszer jegyében született Schubert-, Chopin-, Liszt-elemzések bizonyítják, "hogy egy a narrativitás, a kifejezés szempontjából is analizált zenemű a nagy előadóművész-produkciók összehasonlításának alapja lehet". Sajnos erre ez a kötet nem hoz példát.
Az alaposan lábjegyzetelt, szemléltető ábrákat, kottapéldákat, táblázatokat is tartalmazó könyv precízen szerkesztett, gondos és szép munka.
Jelenkor, 2004, 253 oldal, 1800 Ft
