Magyar Narancs: A metafizikai érdeklődés egyértelműen megmutatkozott már az első két köteted, a Glaukóma és a Két akarat szövegei esetében is, a harmadik, a Rítus pedig vállaltan előtérbe helyezte ezeket, de a személyes hang kiiktatásával. A képzőművészet is a kezdetektől foglalkoztat, így a Termékeny félreértés/Productive Misreadings egyfajta szintézise eddigi munkásságodnak. Hogyan találtatok egymásra Zsuzsával?
Áfra János: Az együttműködésünk egy kockázatvállaló kísérletezés volt, amely akkor mondható sikeresnek, ha a kész könyvtárgy a komfortzónája elhagyására készteti az olvasót. Az előző két verseskötetemben is voltak vizuális művek inspirálta szövegek, és a verseimhez sokszor készültek már társművészeti reflexiók, ám ezúttal egy hierarchiamentes játéktér kialakítása volt a cél. Szegedi-Varga Zsuzsanna több mint húsz éve él az USA-ban, s egy MODEM-es projekt teremtett alkalmat a találkozásunkra. A Lehet kortárs a freskó? című pályázatra beérkezett tervek közül a legjobbak elkészülhettek falképként, és ezek közül végül Zsuzsa interaktív műve lett a fődíjas 2017-ben. A 30 legszebb magyar versben gyakran használt szavakat rekontextualizálta hatalmas felületen, a közönség pedig lehetőséget kapott, hogy eltüntesse a falról a szófelhőt. A felszámolódási folyamatot egy kamera rögzítette, s a későbbi látogatók már csak a megsemmisülést újrajátszó felvétellel találkoztak. Mivel én a képzőművészeti szöveghasználat különféle formáit kutatom, ez a munka nagyon megfogott. A díjnak köszönhetően Zsuzsa a látványműterem-projekt részese lett Debrecenben. Mivel akkor épp a MODEM munkatársa voltam, sokat beszélgettünk, és az együtt gondolkodás később online is folytatódott.
MN: A kortárs művészetben a szövegnek, a magyarázatoknak amúgy is kiemelt szerepe van, címek, koncepcióleírások alapján értelmezünk.
ÁJ: Valóban, a kettő eredendő szétválaszthatatlanságát, a hasadások viszonylagos voltát szerettük volna láthatóvá tenni. Hosszú ideje elméleti viták táptalaja a kép és a szöveg hierarchiájának kérdése, kétezer éve Horatius ut pictura poesis elve például a költészet és festészet hasonneműségét hangsúlyozta, az újra és újra fellángoló paragone vita viszont épp a különböző művészeti ágak közti versengésről és egyben pozícióharcról is szólt. Az avantgárd alkotók munkáiban is gyakran elbillen a vizualitás irányába a mérleg, a munkák poétikai teljesítménye sokszor súlytalanná válik. Az avantgárd egy-egy eljárása és tágabb értelemben a vizuális költészeti hagyomány ezzel együtt is fontos vonatkozási pont lett számunkra, de szerettük volna elkerülni az anyag teljes magára záródását. Zsuzsa konceptuális művész, így aligha meglepő, hogy a saját helyzetünk átgondolásával, a célok meghatározásával kezdtük. A kétnyelvű címet mint ars poeticát helyeztük magunk elé, s csak ezután kerestünk platformot a munkához. Mint azt a kétirányú oldalszámozás is jelzi, váltakozva építettük a könyvet egyik és másik irányból, szerkesztőprogramok segítségével. Ez nemcsak bővülést jelentett, hanem rétegek egymásra kerülését is.
MN: Mégis, hogyan képzeljük el a közös alkotást? Mi volt az első, a kép vagy a szöveg?
ÁJ: A szerkeszthető dokumentum egyik végén Zsuzsa nyitott képpel, a másik végén én szöveggel; oda-vissza küldözgettük a fájlt, mindig az egyikünk dolgozott rajta. A magyar szövegek köré – sokszor törmelékes – fordítások kerültek, kép épült köréjük, én pedig sokszor a képekbe írtam, amelyek nemcsak a témájukkal, de szerkezetükkel is inspiráltak. De volt, hogy egy, a munka inspirálta, automatikus írással készült szövegemet is beszkenneltem, majd a blackout poetryvé alakított változatát használtam fel, és a meghúzott kézírást Zsuzsa már csak egy jelzésszerű kék törléssel, néhány kulcsszó angolra fordításával egészítette ki. Sok száz dokumentumverzió született így, mire előállt a kinyomtatott változat.
MN: A borítókép képaláírása lehetne egy töredék: „Én vagyok a harmadik alak, / az isten és ember utáni hidegben / nekem már nincs mit teremtenem.” Maguk a képek is sokszor töredezettek, szaggatottak.
ÁJ: A szétesettség érzése mint világtapasztalat mindkettőnket foglalkoztatott, de azt hiszem, a kötet fő szervezőelve mégis ez ellen dolgozik. A képek és a szövegek közti dinamika remélhetőleg azt mutatja fel, hogy ez a szétesés egyben mindig valami másnak a születése. A cím pedig felhívja a figyelmet arra, hogy a megértés is ilyen – törvényszerűen mindig másként értést jelent.
MN: Minden munkád radikálisan másmilyen.
ÁJ: Sokszor egy félrement kísérlet többet ér, mint két kiszámítható lépés. Ezzel együtt is bízom abban, hogy van egy saját hang, mely talán a történések misztikus-mágikus szemléletmódjából is ered, s az egyes vállalkozásokat összekapcsolja. Minden jó vers valamiféle határsértés, alkalmat ad egy találkozásra az idegennel, azonosulásra az ismeretlennel. Ebben sokszor a zeneiség, a ritmus is segít, hiszen hajlandók vagyunk lemondani a megértésről is, ha képes átélésre, átérzésre bírni egy szöveg.
MN: Ettől a félévtől egy kísérletezőbb kurzust is tartasz a Debreceni Egyetemen, ahol egyebek mellett az automatikus írással is megismerkednek a résztvevők. Mellette több mint három éve vezeted a Versműhelyt, ahová bárki küldhet előre szöveget, amit aztán közösen megvitattok a MODEM Zöld Kilincs művészeti kávézójában, a márciusi Kalligramban először olvasható egy esszével kísért blokk is a csoport néhány tagjától. Ez a sokfajta tevékenység nem veszi el az időt az alkotómunkáktól? Pár éve még egy készülő regényről beszéltél, melyben fiktív műalkotások lennének a „főszereplők”.
ÁJ: Nem vagyok igazán tanáralkat, a formális szituációkat nehezebben kezelem, komoly küzdelem helytállnom ebben a feladatkörben az egyetemen. A rendhagyó irodalomórákhoz, kreatívírás-foglalkozásokhoz kicsit lazábban állok, lehetőségnek tekintem őket, hogy megmutassam, az írás – de az olvasás is – a túlélés, az átvészelés eszköze lehet, jobbá teszi az életünket. A kezdetekkor számomra mind az írás, mind a rajzolgatás terápiás célt szolgált – a feldolgozás eszközeivé váltak. Édesapám korai halálával, a kiskamaszkorral járó hormon- és érzelemtúltengéssel, a krónikus betegséggel kellett kezdeni valamit, de azt az általános és a középiskolában én még nem láttam, milyen sokszínű és izgalmas a kortárs irodalom. A mai fiatalok szerintem sokkal tájékozottabbak, és így hamarabb találnak saját hangot, nagyobb az önbizalmuk, bátrabban válogatnak a lehetőségek közt, többféle közelítésmódot ki mernek próbálni, nyitottabbak – már amennyiben ezt nem ölték ki még belőlük. A prózaírás továbbra is foglalkoztat, sok ötletem van, viszont ezekből a következő egy-két évben nemigen lesz semmi. Másféle életritmus kéne ahhoz, hogy szisztematikus munkát végezhessek. Legalább egy kicsit biztosabb egzisztencia. Rajta vagyok, amennyire ez tisztességgel, a szegénység mocsarából való kiemelkedés után bűntudat nélkül lehetséges. De az kicsit bosszantó, hogy ma Magyarországon két-három állásnak megfelelő mennyiségű munkát kell vállalni egy kulturális területen dolgozó fiatal értelmiséginek ahhoz, hogy a havi átlagkeresetet elérje. S aminek pedig a legtöbb tétjét látjuk, általában gyakorlatilag ingyen, misszióból kell csinálnunk.
MN: A Termékeny félreértés/Productive Misreadings katasztrofista képi és szövegvilága a koronavírus-helyzet következtében még nyomasztóbbnak tűnik. Tavaly indítottátok el Závada Péterrel a Művészek a klímatudatosságért nevű művészeti mozgalmatokat, ahol például ökoköltészettel és slamekkel próbáltatok nagyobb közönséget elérni. A friss műved is értelmezhető apokaliptikus vízióként. „Mi kint törik, porlik, fúj, / az határoz róla, / idebent mit érzünk.” Az ember a környezetének kitett lény.
ÁJ: Ezt a projektet – mozgalomnak nem nevezném – elsősorban a tájékoztatás céljával indítottuk el, és szerencsére nagyon sok izgalmas eredménye van, a többi közt színházi produkciók és kötetek. Rendkívül frusztráló volt látni, mennyien bagatellizálják el a klímakérdést, ezért döntöttünk úgy, hogy kortárs művészeket szólítunk meg egy kihívássorozattal, ahol a saját munkák megosztása mellett klímatudatos vállalásokat tehettek. Bárki csatlakozhatott, sőt, akár még most is lehet! Több százezer emberhez jutottak el ezek a posztok, és ha csak töredéküket sikerült személyes felelősségvállalásra késztetni, már megérte. A nagyobb közönség előtt zajló programjainkon szakembereket, művészeket és politikusokat is meg tudtunk szólaltatni fontos kérdésekben, a március 15-re tervezett eseményt viszont a koronavírus miatt le kellett mondanunk. Meg vagyok róla győződve, hogy a világjárványok gyakoribbá válása az ember pusztító tevékenységével szembeni védekező mechanizmus. Látjuk, ahhoz, hogy minél kevesebb ember essen áldozatul, meg kell húznunk magunkat, le kell állítani a termelést, csökkenteni az utazások mennyiségét. Máris drasztikusan esett a károsanyag-kibocsátás, tisztulni kezdett a metropoliszok levegője és a turistavárosok vize.
| Te viselsz imát, átkot, gyönyört és megtartóztatást, eltűröd háborúkban a ropogást, haláltáborok falai közt a kamrakaparást. Kivételt nem teszel fával, sem emberrel, a vírusok egyenjogúan élnek, múlnak. Eltéríthetetlen a te egyszerű igazságod, ha van.
Miféle egylényegűség fér meg ebben a sötétben? Leszakítjuk a lógó ágakat, kivájjuk az elkorhadt törzset, a gyökérzet tövéig hatolunk, míg a fény át nem üt a málló kérgen. |
