Magyar Narancs: Épp Bécsben rendezett, amikor a koronavírus-járvány miatt bezártak a színházak.
Christopher Hampton: Stefan Zweig Levél egy ismeretlen asszonytól című kisregényéből írtam egy darabot, ezt rendeztem. Lement egy premier előtti előadásunk, de a bemutatóig már nem jutottunk el, időközben a kormány bezáratta a színházakat. Kösz szépen! Úgyhogy visszatértem Londonba. Semmi ehhez foghatót nem tapasztaltam soha. Mi, akik a második világháború után születtünk, ilyen világméretű eseményt még nem éltünk meg.
MN: Alighanem többen ismerik a Zweig-kisregény Max Ophüls rendezte filmfeldolgozását, mint magát az eredetit.
CH: Imádom Ophüls filmjét! Zweig írása 1922-ben született, de Ophüls az 1900-as századfordulóra helyezte a történetet, hogy megidézhesse a régi, fiákeres-keringőzős Bécset. Én viszont a harmincas évek közepére, a náci korszak elejére tettem a történetet, a főszereplőt, az író figuráját pedig Zweig vonásaival ruháztam fel. Zweig eredeti története egy levél, egy monológféle, ezt alakítottam át.
MN: Mielőtt bezártak volna a hazai színházak, az Egy német sors című darabja volt műsoron nálunk. A címbeli sors Brunhilde Pomselé, Joseph Goebbels egykori titkárnőjéé, aki a náci propagandaminiszter gyors- és gépírójaként dolgozott. Ez a darabja is átdolgozás: az a dokumentumfilm az alapja, amelyben a több mint százéves Pomsel vall az életéről.
CH: Nagyszerű dokumentumfilm, de nem adta könnyen magát, ahogy a belőle készült könyvet olvasva sem jutottam közelebb a megoldáshoz, hogy hogyan is tudnám színpadra alkalmazni. A tanácstalanságom addig tartott, míg Christian Krönes, a dokumentumfilm egyik rendezője el nem küldte nekem a Pomsellel készült összes interjújuk leiratát, vagy 250 oldalt. A filmben inkább hivatalos hangot üt meg, ehhez talán a szokatlan helyzet, a filmkészítői apparátus jelenléte is hozzájárult, de amikor elkezdtem olvasni a beszélgetések szövegét, egyszer csak megtaláltam a hangját. Amikor a darab londoni előadását próbáltuk, azt mondtam a Pomselt alakító Maggie Smithnek, hogy akkor lennék a legboldogabb, ha a nézők nem lennének biztosak abban, hogy Goebbels titkárnőjeként Pomsel tudott-e a nácik rémtetteiről vagy sem. A filmet látva nem hittem el neki, hogy semmit se tudott. A könyvet olvasva sem. Az interjúk szövegéből már meggyőzőbben rajzolódott ki annak az embernek az alakja, akit a legkisebb mértékben sem érdekelt a politika: bement nap mint nap az irodába, és tette a dolgát. Úgy gondoltam, most, hogy a populizmus és a nacionalizmus ismét uralkodó jelenséggé vált, időszerű lehet egy darab valakiről, aki egyáltalán nem gondolkodik azon, hogy mi történik körülötte. Pomsel azt mondja a ’33-as választásokról: igen, igen, biztosan elmentem szavazni, de nem emlékszem, hogy kire szavaztam, biztosan Hitlerre. Tetszett a zászlójuk színe… Gyanítom, százezrek vannak ugyanígy a mai demokráciákban. Ijesztő jelenség.
MN: Miután Maggie Smith elvállalta Pomsel szerepét, személyre szabta a szöveget?
CH: A szövegkönyv első verziója nagyjából kétórás volt, ebből sok mindent lefaragtunk a közös munka során. Kidobtam, amiről Maggie úgy gondolta, nem annyira érdekes, és alaposabban kidolgoztunk más részleteket. Maggie legfőbb célja az volt, hogy ne egy egydimenziós figura álljon a közönség elé. Szerettük volna, ha a nézők maguk döntik el, milyennek is gondolják ezt az embert.
MN: Lehet bármire is nemet mondani, ha azt a brit színjátszás élő legendája kéri?
CH: Lehet. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Maggie Smitht régről ismertem, noha korábban nem dolgoztunk együtt. Jonathan Kent, az előadás rendezője és jómagam is vagy ötven éve vagyunk színházi emberek, láttunk már egyet s mást, de ilyen kidolgozott, intelligens alakítást még sosem. Maggie született komika – de ezt az énjét teljes mértékben kikapcsolta. Főleg azokat a részeket vágtuk ki a darabból, amelyekről úgy érezte, alkalmasak lehetnek a közönség megnevettetésére. Egyetlen ilyet hagytunk csak benne, máskülönben Maggie végig azon volt, hogy mellőzze azokat a tipikusan rá jellemző dolgokat, amelyekről úgy gondolta, a közönség elvárná tőle. Fantasztikus volt, de legnagyobb sajnálatomra csak harminc előadást vállalt. Mondjuk, megértem. 85 éves, és azt mondta, soha ilyen kimerítő szerepet nem játszott.
MN: Az elmúlt évek nagy nemzetközi színházi sikere volt Florian Zeller darabja, az Apa. A belőle készült film forgatókönyvét Zeller és ön együtt írták. Az történt itt is, hogy miután Anthony Hopkins elvállalta a főszerepet (egy alzheimeres apa szerepét – a szerk.), nekiálltak Hopkins alkatához igazgatni a darabot?
CH: Kezdettől fogva Anthony Hopkinst akartuk a szerepre. Dolgoztam vele korábban, a 70-es és a 80-as években is csináltam vele egy-egy filmet. Azt mondtam Floriannak, írjuk meg előbb a forgatókönyvet, én meg majd eljuttatom hozzá. Így is tettünk, majd elutaztunk Los Angelesbe. Mivel Florian még sosem rendezett filmet, a kérdés az volt, megbízik-e benne Anthony annyira, hogy igent mondjon. Végül egy beszélgetés után azt mondta, oké, benne vagyok. Sokszor írok úgy szerepet, hogy egy konkrét színészre gondolok közben, most is így volt. Miközben a dialógusokat írtam, Anthony hangját hallottam a fejemben. De ez Florian bulija, az ő darabja és az ő filmje, hiszen ő rendezte. Én inkább csak kisegítettem, átültettem angol párbeszédekre és angol környezetbe. Érdekes folyamat volt: Florian megírta az első verziót franciául, amit én átírtam angolul, amit ő átírt franciául, amit én még egyszer átírtam angolul. A negyedik kör után összeültünk néhány napra Párizsban és megszültük közösen az ötödiket.
MN: Az első filmje Hopkinsszal egy Ibsen-adaptáció, a Babaház volt.
CH: Ez volt életem legelső forgatókönyve 1973-ban. Ibsen kemény dió, nagyon kevés jól sikerült adaptációt ismerek. Ugyanez a helyzet Joseph Conrad műveinek megfilmesítésével. Rengeteg a feldolgozás, de csak kevés ér fel az eredetivel. A Babaház filmváltozata úgy jött, hogy korábban az én fordításommal ment a darab a Broadway-n, majd Londonban is. Forgatókönyvírói szempontból a legnagyobb kihívás a nagyon szűkös költségvetés volt. Az lett tehát a fő feladat, hogyan lehet épkézláb módon lerövidíteni a színdarabot, hogy beleférjen a büdzsénkbe. Ki kellett kapni egy órát Ibsenből. Azóta megírtam a Hedda Gabler és a Kísértetek forgatókönyvét is, de egyikből sem született még film. A Hedda Gablert még nem adtam fel, Ibsennek ez a műve mindig is lelkesített.
MN: Ki lenne az ideális Hedda?
CH: A forgatókönyv jó ideje kész, a történetet az 1950-es évekbe, New Orleansba helyeztem át, ahol Hedda Gabler egy fekete íróba szeret bele. Néhány éve Scarlett Johanssonnal beszélgettem a filmről, nem olyan rég pedig Keira Knightley-val. Akivel csak beszéltem, minden színésznő lelkesedett, nem ez a gond, hanem a finanszírozás.
MN: Hollywoodi viszonylatban ez közepes költségvetésű filmnek tűnik, a 20–30 millió dolláros kategóriából.
CH: Hát, igen, de a 20 millió dolláros film pont az a kategória, amelyet ma nem nagyon finanszíroz senki sem.
MN: Soha el nem évülő érdeme a szemünkben, hogy Londonban színre vitte Jeremy Ironsszal a főszerepben Márai Sándor művét, a Gyertyák csonkig égneket, amit Embersként (Parazsak) ismer az angol nyelvű világ. Az általános vélekedés szerint Márai regényei nem öregedtek olyan jól, mint a naplói. Érezte ezt a vélt vagy valós porosságot az adaptálás során?
CH: Imádtam a regényt, minden fenntartás nélkül szerettem. Mindent elolvastam Máraitól, ami angolul fellelhető, regényeket, naplókat. Nagy író volt, és csakúgy, mint Zweig és megannyi kortársuk esetében, a történelem az ő karrierjét is derékba törte. Szomorú, ami a háború után történt vele.
MN: Irons könnyen boldogult a feladattal?
CH: Nem mondhatnám. Jeremy fő problémája az volt, hogy réges-rég nem állt színpadon, utoljára tán 10–12 évvel korábban, úgyhogy meglehetősen nehezére esett betanulnia a rá váró hatalmas szerepet. Ugyanaz történt vele, mint Maggie Smithszel is, aki hasonlóan nagy kihagyás után tért vissza a színpadra. Egy idősebb ember számára ez hatalmas feladat. Egyébként nagyon szeretném Jeremyvel filmen is megcsinálni Márai regényét, talán egyszer sikerül a jogtulajdonosokat meggyőzni. A forgatókönyvet rég megírtam, és többször is találkoztam ezzel kapcsolatban Szabó Istvánnal, de a jogtulajdonosokon elakadt a dolog.
MN: Egy időben úgy volt, hogy Miloš Forman lesz a rendezője a Gyertyák filmváltozatának.
CH: Miloš és én már korábban is kereszteztük egymás útját, hiszen ő is filmet csinált a Veszedelmes viszonyokból és én is, ráadásul egyszerre. Miloš nem akarta, hogy én írjam a Gyertyák forgatókönyvét, ha jól emlékszem, Jean-Claude Carrière-t kérte fel. Az ő változatukat nem olvastam, de nekik sem jött össze a pénz. A jogok pedig egy külön történet.
MN: A Veszedelmes viszonyok versenyét Stephen Frears és ön nyerték: míg Forman filmje nagyot bukott, Frears és az ön verziója nagy sikert aratott. Milyennek találta Forman Valmont című filmjét?
CH: Szép kikészítésű film, jólesik a szemnek és a maga nemében élvezetes is, de szinte semmi sincs benne Laclos szelleméből. Nem tett jót a drámának, ahogy eltért a regénytől. Miloš eredetileg az én adaptációmat akarta megcsinálni, meg is beszéltünk egy találkát egy londoni étterembe, de hogy, hogy nem, elkerültük egymást. Elmentem a megbeszélt helyre, de nem volt ott. Mint kiderült, ő is eljött, csak egy másik nap. És mivel nem voltam ott, megharagudott rám. Hülye egy történet, de ennek köszönhetem, hogy pontosan olyan film készült a forgatókönyvemből, amilyet szerettem volna. És ennek köszönhetem, hogy együtt dolgozhattam Stephen Frearsszel. Szoros és gyümölcsöző munkakapcsolat volt. Úgy tudom, Miloš nem tartozott a legkönnyebb természetű rendezők közé.
MN: Az ön által írt színpadi változatban Alan Rickman, míg a filmben John Malkovich játszotta a főszerepet. Rickman túl kis névnek számított ahhoz, hogy megkaphassa a filmszerepet?
CH: Mindent megpróbáltam, de hiába.
A legfőbb ellenérv az volt, hogy ez lett volna az első mozifilmje. Ha nincs a rohamtempó, ez az őrült verseny, hogy a mi filmünk készüljön el elsőként, biztosan tovább nyüstölöm a producereket. John Malkovich is briliáns volt, persze más módon, mint Alan Rickman. Alan egyébként nagyon megértő volt. És valami jó is származott a dologból: a Die Hard producerei látták Alant a Veszedelmes viszonyokban a Broadway-n és így kapta meg a Die Hard főgonoszának a szerepét.
