Noha a tévésorozatok legfrissebb aranykorának történetét jelenleg épp az alkonyidő bágyadt, narancssárgás fényei színezik át, azért az 50-60 perces epizódokra darabolt mozgóképekben még mindig maradt annyi kifejezőerő, hogy kiolvashassuk belőlük a korszak legfontosabb tanítását a gyógyíthatatlan exhumálási lázban égő, nosztalgiaalapú kultúránk számára. Ezt a tanulságot pedig a szegény ember cseresznyés pités hérakleitosza valahogy úgy vonná le, hogy senki sem kutathatja át kétszer ugyanúgy a baglyok barlangját.
Mert hát lássuk be: az eredeti verzióknak elevenséget kölcsönző társadalmi, kulturális és politikai viszonyok alapos megváltozása után sem a Dallas, sem az X-Akták vagy a Veronica Mars, de még a 24 újraindítása sem hozott lényegében semmilyen eredményt. Még felidézni is nehéz őket, ahogy a figyelemre méltó sikerek és kudarcok szigetcsoportjait gondosan kikerülve ellebegnek lassan a tökéletes érdektelenség barna óceánján. Ezt a tendenciát kellene megakasztania jövőre a 27 év után újrainduló Twin Peaksnek, amely nemcsak az angolszász, hanem szélsebes hazai bemutatása okán a magyar tévéfüggők agyában is kitörölhetetlenül bizarr élményként rögzült. Mark Frost és David Lynch agyonhivatkozott sorozata, amint az epizódokat a rendszerváltás hajnalán a közszolgálati csatornát hipnotizálva bámuló honfitársaink számára is világos lehetett, a pszichedelikus horrort keverte a gátlástalan romantikus giccsel, a kongóan üres blöfföt pedig a valódi vizuális költészettel, miközben a paródia paródiájának karikatúráját kínálta a halálosan komoly grunge-korszakot ijesztő pontossággal megelőlegező vizuális környezetben. Gondoljunk róla ma bármit (a sorozat egészéről eleve nehéz tömören fogalmazni, mert az epizódok minősége rettenetesen hullámzó), a Twin Peakst a maga terepén azóta sem futotta le senki, pedig próbálkoztak elegen a Losttól úgy a Wayward Pinesig. És most majd Lynch és Frost is megpróbálja.
Ám mielőtt ide (valamikor jövő nyáron) eljutunk, a sorozat írója még megteszi a magáét, hogy… – nos, a Twin Peaks zűrzavaros világának voltaképp megfelelően már itt, a küszöbön megakadunk. Papíron a kötet persze felettébb racionális vállalkozásnak mutatja magát, amelynek elsődleges célja az volna, hogy megsodorja az összekötő szálakat a régi és az új részek között, közben pedig izgalmasan szivárogtatott apróságokkal szórakoztassa a keményvonalas rajongókat. Frost azonban egyik ígéretet sem teljesíti. Az előző részek tartalmát összegző, 30-40 másodperces montázsok remegő őrületté tébolyított verziójaként ehelyett újra felmondja a Twin Peaks sztoriját, de úgy, hogy közben oda/vissza/alá/mellé- és föléfogalmazva szétmagyarázza a sorozat összes olyan rejtélyét, amely semmilyen további magyarázatot nem igényelt. Dougie Milford és Briggs őrnagy ufókat látott? Frost azonnal ráírja a 20. századi ufóészlelések teljes (és teljesen értelmetlen) történetét Nixont és L. Ron Hubbardot is belekeverve a buliba. A gyilkos Bob valami félelmetes ősi entitás? Szerzőnk készségesen visszaás egészen a Lewis és Clark-expedícióig, nem kihagyva Joseph főnök indiánjainak szomorú történetét. És így tovább. A posztmodern irodalom nevetségesen lejárt toposzaként ismert talált tárgyat imitáló könyvben fotók, rajzok, ügynöki és orvosijelentés-, valamint újságcikkutánzatok ragozzák viszonylag olvasmányos módon a semmit, miközben egyetlen apró friss ötlet sem csillan elő a Douglas-fenyők árnyékából, a leglényegesebb kérdéseket pedig, vagyis hogy mi az isten történt az elmúlt negyedszázad során Twin Peaksben, és főleg, hogy mi lett a sorsa a végül a gonosz által megszállt Cooper ügynöknek, úgy, ahogy van, az új sorozatra hagyja. A jól csengő márkanév takarásában közepes bűvészként mindenkit átver, aki hajlandó odafigyelni rá – bízzunk benne, hogy David Lynch ugyanezt a tévében majd szellemesebben és vakmerőbben csinálja.
Fordította: Veres Mátyás. Athenaeum, 2016, 368 oldal, 3990 Ft
