Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: A könyvhétre jelent meg negyedik verseskönyve. Miért pont Parsifal személye lett a kötetkompozíció vezérelve?
Varga Mátyás: Ehhez azt kell tudni, hogy én nem írok könnyen, tehát minden kötet lezár valamit, és utána meg kell találni a nyelvet, a témát, a rendezőelvet a folytatáshoz. Az utolsó három kötet valamilyen módon tematikus, a leghosszabb út azért, mert ott van ez a Ni Zan nevű festő, akivel próbálok olyasmit elmondani, amit nem lehet másként. A hallásgyakorlatok is lényegében egy tematikus történet, hiszen fragmentumokból épül fel az egész: mintha egy nagyvárosi utazás akusztikai hálóján fennakadt mondatok billegnének, egyensúlyoznának itt a trivialitás és valami sajátos tömörség már-már mítoszi lehetősége között. Arról pedig, hogy ez az egész Parsifal-történet miért vált érdekessé, miért vált a kötet rendezőelvévé, azt tudnám a legegyszerűbben mondani, hogy egyszer csak szükség volt valamire, ami pontosan annak a problematikának a lényegéhez jut, amiről én gondolkozni szeretnék. Ez pedig két részből áll: egyrészt, hogy lehet-e eleven viszonyunk a hagyományhoz, a nagy történelmi narratívákhoz, megkötik-e ezek a kezünket, adnak-e elégséges szabadságot a létezéshez. Másrészt - és számomra ez volt a Parsifal-történet legfontosabb kérdése - hogy mit kezd az ember akkor, amikor eljut a saját kompetenciája határához, és azt érzi, hogy olyan feladatot kell megoldania, amihez nincs eszköztára. Az egész figurával kapcsolatban roppant fontos, hogy Parsifalnak senki sem mondja meg, mit várnak tőle. Úgy kellene megtennie valamit, hogy nem kap semmifajta instrukciót, neki magának kell felismernie a feladatot, sőt át kell lépnie önmagán, és egy olyan helyzetben kell megszólalnia, amiben önmagától nem szólalna meg. És hát tudjuk, nem is szólal meg. A megszólalás, a hallgatás, hogy mit mondhatok, mennyit mondhatok - ez foglalkoztatott.
MN: A Nyitott rítusok című esszékötetében említi, hogy a kortárs művészet és a keresztény vallás üzenete elidegenedett egymástól, noha az istenkeresés és az alkotás folyamata sok ponton találkozhatna. A parsifal, parsifal erre a "találkozásra" tett kísérlet?
VM: Abszolút, de nem ez volt a célom. Ha nagyon sarkosan akarnék fogalmazni, akkor az, amit "autonóm" művészetnek nevezünk, az a művészet. Amit pedig egy zárt csoporton kívül nem értenek, vagy nem tekintenek művészetnek, az a csoporton belül értelmezhető ugyan művészetként, de ez így nem dialógusképes. Az "autonóm" művészet - az én fogalmaim szerint - olyasvalami, amit bárki befogadhat, aki ennek érdekében hajlandó némi erőfeszítést tenni. Persze tudom, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb. A Parsifal-könyvvel nem az volt a célom, hogy egy szűk csoport számára, jelesül a költészet iránt érdeklődő keresztények számára hozzak létre olyan szöveget, amelyet ők aztán maguk között értelmezhetnek, hanem amit írtam, szándékom szerint egy szélesebb körhöz szól. Lényegében nem is érzem okvetlenül fontosnak, hogy az olvasó tudja: a kötet szerzője szerzetes, hiszen a befogadás szempontjából ez már-már elhanyagolható információ. Vagyis annak, hogy én ki vagyok, semmiféle elvárásszerű dominanciája nincs a szövegben, és nem is szerettem volna, hogy legyen. Nem szerettem volna se teológiát kódolni, se didaktikus üzenetet közvetíteni. Mindannyiunk számára közös emberi tapasztalatokat akartam megfogalmazni.
MN: A kötet végén található egy gesztusértékű összefoglaló a Parsifal-legendáról. Igaz lenne, hogy ma már magyarázatokkal, jegyzetekkel kell ellátni a verseket?
VM: Nagy kérdés volt számomra, hogy ezt odaírjam-e. Főként, mert a könyv éppen a történettel való azonosulást problematizálja, s szándéka szerint ellenáll mindenfajta allegorikus olvasatnak; de a maga ambivalens módján mégis kötődik a Parsifal-legendához. Az összefoglalóval lényegében egyet szerettem volna: nehogy bárkinek is arra menjen el az energiája, hogy elkezd utánanézni, ki az a Klingsor, ki a Kundri, mi az a Gaste Forest, és a filológiai munka végén azt gondolja, hogy "ja, akkor megvan!". Valójában amit én a könyv végén kínálok, az egy lehetséges olvasat; nyilván vannak más olvasatok is, ha valakinek más olvasata van, használja azt egészséggel.
MN: A parsifal, parsifalban, de a korábbi kötetben, a hallásgyakorlatokban is egy erős testiség dominál. Nem szokatlan egy szerzetestől az ilyen fókuszált odafordulás a testiség, sőt olykor a szexualitás felé?
VM: A testiség ugye a történetben benne van - és az életben is benne van. Azt gondolom, hogy a testnek és a testi tapasztalatnak a lebecsülése vagy alábecsülése nem a legbölcsebb döntése a kereszténységnek. Különösen egy olyan korban, amikor az emberek többsége számára a legautentikusabb léttapasztalatok egyike a test, ennek kizárása a költői beszédből egy igen lényeges közös referencia elveszítését jelentheti. Arról nem is beszélve, hogy ebben a tapasztalatban a keresztények is részesülnek. A kereszténység alapvető állítása az inkarnáció, Jézus megtestesülése. Aztán ott van a szintén megkerülhetetlen teológiai állítás: a testi feltámadás. Testi feltámadás nélkül a kereszténység sokkal egyszerűbb volna, merthogy valójában nem tudjuk elmagyarázni, mi is ez pontosan. Lehetnek persze okos teológiai elméletek, de ezek mind csak próbálkozások. Tehát ez a keresztények számára sem olyan egyszerű kérdés. Egyrészt látjuk, milyen erős tapasztalatforrásunk a test, másrészt pedig érzékeljük, hogy ritkán esik szó az így szerzett tapasztalatról. Azt gondolom, hogy a Parsifal-könyv bizonyos értelemben megtör egyfajta hallgatást.
MN: A hallásgyakorlatokban még viszonylag masszívan jelen volt a versekben a humor. Jól érzem, hogy a parsifalból ez teljesen kiveszett?
VM: Nem veszett ki. Én nagyon örültem annak a humornak, amit sikerült megvalósítani a hallásgyakorlatokban. Abban teljes mértékben igaza van, hogy ott ez markánsabban jelenik meg. A hallásgyakorlatokkal kapcsolatban volt kis félelmem, hogy nehogy úgy érezze bárki, hogy azokat az embereket, akiket megidézek, kinevetem vagy lenézem. Nem szerettem volna őket nevetségessé tenni, és ez talán nem is történt meg. Azt remélem, hogy a parsifal, parsifalnak is van egyfajta visszafogott humora, merthogy alapstruktúrámban eléggé ironikus ember vagyok, és ha ez teljesen kiveszik abból, amit írok, szegényebbek lesznek a szövegeim.
MN: Pilinszkyre hivatkozva azt mondta egyszer, hogy "költő vagyok és katolikus", nem pedig "katolikus költő". Valóban különválik a kettő? Különválasztható egyáltalán?
VM: Ez erősen összefügg a korábbi kérdéssel, az "autonóm" művészet kérdésével. A bonmot eleve Mauriactól származik, és aztán Mauriac mögé bújva mondja ezt Pilinszky, én meg Pilinszky és Mauriac mögé bújva mondom a magamét. Minden azon múlik, hogy mit értünk "vallásos" versen, hogy például Eliottól az Átokföldjevallásos vers-e. Bennem ez nem válik ketté, nincs ilyen hasadás, hanem azt gondolom, hogy ez a hasadás a világban van. Azt hiszem, ami belőlem jön, azt én vallási szempontból is vállalom. Ha valaki azt kérdezi, hogyan lehet hívőként ilyen verseket írni, erre lényegében nem sok mindent lehet válaszolni; esetleg annyit, hogy sajnálom, ha csalódást okoztam, az én hitem ilyen: egy problematizáló hit. Manapság újra a nagyon stabil hitről alkotott elképzelés dívik. Ez azt jelenti, hogy - legalábbis az elvárások és főként a retorika szintjén nagyon - stabil, masszív értékek szerepelnek, és ezek mentén az ember mindig tudja, mit kell csinálni. Én meg azt gondolom, hogy a hit állandó dialógus az élettel, a világgal, magunkkal, saját esendőségünkkel, a saját bűneinkkel. Tehát egy sokkal dinamikusabb dolog. Azt a statikus elképzelést, hogy van egy keresztény világnézet, ami egy sziklaszilárd történet, ezt én magamban nem látom. Nekem kérdéseim vannak, az én hitem kereső hit, aminek ezzel a sajátos dinamikájával én végső soron elégedett vagyok.
MN: Nem csak az irodalom, a művészet egyéb ágai is közel állnak önhöz. A Pannonhalmán évente megrendezett Arcus Temporum fesztivál keretében - melynek ön az igazgatója - kortárs művészeti előadások láthatók. Felfogható ez a fesztivál az egyház és a kortárs művészet közti dialógusnak?
VM: Igazából ez a fesztivál nem más, mint egy meghívás. Egyrészt meghívás a művészeknek, másrészt meghívás a közönségnek. Ez nem egyházművészeti fesztivál, tematikusan sem vallásos műveket válogatunk, hanem azt nézzük meg, hogy azok az alkotások, amelyek adott esetben nagyon-nagyon más élményvilágból és motivációból születtek, hogyan kezdenek el működni, ha eljönnek vendégségbe egy apátság tereibe. Lesz-e ebből találkozás, lesz-e ebből valami izgalmas és egymást kölcsönösen gazdagító esemény. Szerintem ez borzasztó érdekes. A kereszténységnek és az egyházaknak egyre inkább meg kell tanulniuk egyfajta nagyon nyitott, befogadó gesztussal fordulni nemcsak a művészetek, hanem a világ felé; olyan nyelvet beszélni, amit mások is értenek. Nem egy ezoterikus nyelvet. Az egyháznak kicsit arra kéne gondolnia, hogy nem vagyunk jobbak, mint mások. Rosszabbak sem vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a többiek: ez a gondolat mindjárt egy nagyon új helyzetet teremtene.
MN: Nemcsak a művészethez, az egyházhoz való hozzáállása is eltér a szokásostól. Gyakran kemény kritikával és önkritikával ír erről. Hogyan reagált - ha reagált egyáltalán - a gondolataira az egyház?
VM: Azt nagyon sokszor el szoktuk felejteni, hogy az egyház sem valami monolitikus egység, amilyennek kívülről esetleg tűnhet, hanem egy erősen differenciált valóság. Vagyis bár a katolikus egyháznak is vannak különféle prominens képviselői, akik nyilatkoznak meg vélekednek, teológiailag ez ennél egy kicsit bonyolultabb: hiszen az egyház, az minden katolikusnak keresztelt ember közössége. Amikor azt kérdezi, hogyan reagál az egyház arra, amit én a művészetről gondolok, akkor erre egyrészt azt tudom válaszolni, hogy az egyháznak van egy jól bevált reagálási módja: nem reagál. Ez egy ősi módszer, én nem tartom a legszerencsésebbnek, de létezik. Másrészt viszont, azt hiszem, sokan vannak a keresztények között is, akik számára ez valamiféle pozitív üzenet, mert azt gondolják, hogy ha az egyházon belül lehet ezt gondolni, akkor én még belül vagyok az egyházon. Ez mégiscsak lehet bátorító.
MN: Ön egyszerre költő, esszéíró, kultúraszervező, kiadóvezető, folyóirat-szerkesztő, tanár és szerzetes. Hogy tudja mindezt összeegyeztetni, illetve miben áll ma a szerzetesi lét?
VM: Pannonhalmán a közösségi életnek erős struktúrája, kerete van, amiben igyekszem részt venni. Néha nem könnyű, máskor meg nagyon inspiráló. Nem gondolom, hogy mintaszerzetes vagyok, de azt sem, hogy rossz szerzetes volnék, sőt azt sem, hogy átlagos - ha ilyen egyáltalán létezik. Merthogy maga a bencés szerzetesség ugyanúgy nem sportteljesítmény, ahogy a kereszténység sem az. Az a könnyebb út, amikor valaki a formák tökélyre vitelében akarja megtalálni a lényeget. Számomra borzasztó izgalmas kihívás szerzetesként benne élni egy másfél évezredes hagyományban, és nap mint nap mérlegelni, hol a helyem az egészben. Van ebben valami nagyszerű. Ilyen szempontból bencésnek lenni valószínűleg könnyebb, mint esetleg egy későbbi szerzetesrend tagjának. Azt gondolom, hogy attól lesz valaki jó szerzetes, ha az imádság vágya és törekvése megmarad benne, és ha az Istennel való viszonya képes olyan dinamikus viszonnyá válni, amiben azt fogadja el konkrét helyzetnek, ami van.
