KÖNYVMELLÉKLET

„Menjek oda segíteni?”

Nádasdy Ádám író

  • Urfi Péter
  • 2015. január 4.

Könyv

Magyar Narancs: Mit árult a kéziratvásáron?

Nádasdy Ádám: Három papírt adtam, rövidebb verset vagy hosszabb vers részletét írtam rájuk. Aláírással, dátummal, a kéziratgyűjtők nagyobb örömére. Olyan részeket kerestem, amelyek – ha szabad így mondanom – emlékkönyvi bejegyzésnek is alkalmasak lennének; tehát nem annyira az én szerelmi bánatomról vagy örömömről szólnak, hanem arról, hogy az élet ilyen vagy olyan.

MN: Habár kicsit kacifántosabb a szokásosnál, végső soron ez is adományozás. Nem csak
a lelkifurdalásomat csitítom, ha adakozok? Vajon nem azért jótékonykodik a híres ember, hogy jobb színben tűnjön fel?

NÁ: Ne felejtse el, hogy én angol szakos vagyok, ismerem némiképp az angolszász világot, és ott mindez annyival természetesebb. Minálunk még van ilyen, hogy az állam. Ma reggel is hallottam a rádióban, hogy ennyit és ennyit fordít a szegények megsegítésére az állam. Ilyenkor mindig morgok magamban, mert nincs olyan, hogy az állam; az adófizetők pénzét fordítják erre meg arra, az állam egy kassza neve. Az angolban a state szót jóformán csak jogi értelemben használják, és arányaiban kevés adót szednek be szociális vagy kulturális célokra. Mindennap van valami gyűjtés – vesebetegeknek, hadiözvegyeknek, szegényeknek, költőknek. Állnak az utcasarkon a derék polgárok, és rázzák a perselyt, magyarul koldulnak, valamilyen nemes célra. Nagy-Britannia még Európa, ott diszkréten csinálják, de Amerikában annyira büszkék az adományozók, hogy a kórházi ágyakra is ráírják, hogy „Ön a Samuel S. Goldfinger által adományozott ágyon fekszik”. Egy New York-i galériában láttam, le is fotóztam, hogy a WC-ben felirat hirdeti, melyik kedves házaspár adományozta a piszoárt. Ez persze komikus kilengés, de az áll mögötte, hogy légy büszke az adományodra. Ettől mindenki nyomás alatt érzi magát, hogy adjon, amit én helyeslek.

MN: Lát olyan tendenciát, hogy a magyar irodalom jobban figyel a szegénységre, a kitaszítottságra, mint korábban?

NÁ: Külön kell választani, amit az író tesz, és amit az író ír. Mindig voltak, akik a szegénységgel mint témával törődtek, és olyanok is, akik közvetlenül tettek valamit ellene. Herczeg Ferenc regényeiben például grófok és bárók forgolódnak a császári udvarban vég nélkül, miközben közismert, hogy Herczeg rengeteget adakozott. És ellenkező felállásra is biztosan találhatnánk példát, hogy valaki a műveiben feltárja a nyomor iszonyú mélységeit, de egyébként köszöni szépen…

MN: Nem is csak a művekre gondolok, hiszen – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – a magyar irodalom mindig is foglalkozott a társadalom problémáival. De a művek fogadtatása, a társadalmi-politikai olvasat mintha most erősebb lenne. Gondolok itt a politikai költészetre vagy a faluregényekre (lásd irodalmi sikerlistánk vonatkozó részeit – a szerk.), amelyek élénk szakmai és olvasói érdeklődést generálnak, nem kis részben a témájuk miatt.

NÁ: Úgy gondolja, hogy me­gint olyan időket élünk, mint 1936-ban, amikor megjelent és nagy port kavart A tardi helyzet és A puszták népe? Nem kizárt. De az biztos, hogy a jó irodalom mindig döntéshelyzetekről szól, és mintha most a klasszikus döntéshelyzetek kevésbé lennének érdekesek. Megtartsa-e a nő törvénytelen gyermekét? Súlyos kérdés, senkit nem érdekel. Elhagyjam-e hazámat, vagy itt dögöljek meg? Gyönyörű dilemma, de ma a napi politika olcsó játékszere. Ha viszont elképzelt emberek szenvedéséről olvasunk, miközben látjuk magunk körül a mérhetetlen és valós nyomort, miközben elődeinknél jobban tájékozódunk, gyakrabban értesülünk arról, ha például gyerekek éheznek, akkor ezzel az író döntés elé állít. El kell gondolkodnom rajta, hogy mit kezdek a helyzettel. Menjek oda segíteni? Vagy legalább pénzt adjak? Vagy elfordítsam az arcomat, és próbáljak élni? Másfelől a jó irodalom mindig kritikus a fennálló hatalommal szemben. Akár pusztán azzal is, hogy felmutatja: így is élnek emberek.

MN: Márciusban írta: „A kereszténység eredetileg éppen a szegények, a rabszolgák és a kicsinyek, a hátul álldogálók és a megvetettek vallása. Pont nekünk, melegeknek való.” Tényleg létezhet ez a közösségi érzés? A különböző kisebbségek, a nagyon eltérő életet élő, de egy­aránt mellőzött emberek szolidaritása?

NÁ: Az alagsori helyiségek összenyitása? Ebben nem hiszek. Sajnálom, hogy ezt mondom. A szegénység, a kétségbeesés önzővé tesz. Talán több figyelem irányul az alagsori helyiségekre az emeleti lakóktól, és ez így is van rendjén, nem?

Neked ajánljuk