A történet agyafúrt és szövevényes, telis-teli váratlan fordulatokkal, több szálon és több idősíkon fut. Az események jelen ideje 1995, a helyszín Berlin, illetve Potsdam. Itt kutat posztdoktori ösztöndíjjal Paul Andermans, a fiatal pszichológus. Miután a metrón egy neonáci banda ellátja a baját, a kórházban összebarátkozik egy öregemberrel, aki aztán apránként elmeséli neki az életét. A holokauszt-túlélő Jozef De Heer elbeszélése nyomán föltárul a berlini gyermekkor idillje, az egyre fokozódó üldöztetések, az illegalitás, az auschwitzi fogság, végül pedig az NDK-ban töltött évek története. A másik fő múltbéli történetszál a Nobel-díjas fizikus, Paul Goldfarb sorsát mutatja be, elsősorban a részvételét a Los Alamos-i atombomba kifejlesztésében. Az 1995-ös színen pedig két lány is fölbukkan Paul életében: az egyikük fizikus, az immár idős Goldfarb tanítványa és szeretője, a másik pedig, akinek az édesanyja kisgyerekként megjárta Mengele doktor kísérleti laboratóriumát, a saját múltja után kutat.
Mindezzel persze csak a legfontosabb szálakat jelöltem, azokat is vázlatosan. Sok-sok mellékszereplő bukkan föl a regényben sok-sok saját történettel, valamint maguk a fő szálak is összetalálkoznak, hogy aztán kiderüljön: senki sem az, akinek mutatta magát. Ezekről a lelepleződésekről nem ejtenék szót, mint ahogy a bombasztikus végkifejletről sem, mivel Verhaeghen könyvét számos tekintetben a detektívregény logikája mozgatja. Ugyanakkor a meglepő felismerések, a feltáruló titkok-tervek dacára sem valamiféle posztmodern krimi az Omega minor.
Már csak azért sem, mert a kötet túlnyomó része - nem utolsósorban a nemzetiszocialista diktatúra kiépülésének és működésének a bemutatása - nem ebbe az irányba mutat. És hát az anyaga, a textúrája is bonyolultabb ennél. Természettudományos és történetfilozófiai esszébetétek sorakoznak benne, pompás leírások, monológok, emlékezetes jelenetezés lépten-nyomon. Verhaeghen jó író. És azzal is tisztában van, hogy miről akar beszélni. Arról a századról, amelyet a holokauszt és az atombomba határozott meg, illetve arról a világállapotról, amelyet ez a század hagyott maga után. Ha kell, szarkasztikus humorral, ha kell, informatívan, ha kell, magával ragadó részletezettséggel, ha kell, torokszorítóan. Mindvégig szellemesen. Ráadásul roppant dinamikusan teszi mindezt: sok a vágás a szövegben, nem ritkán bekezdésről bekezdésre változik az elbeszélő személye. Verhaeghen okosan és avatott kézzel vezet minket, és láthatóan igen behatóan ismeri azt, amiről éppen mesél, legyen szó akár a kora harmincas évek bohém Berlinjéről, akár az NDK hétköznapjainak levegőjéről, akár a Los Alamos-i kutatóközpont belső viszonyairól.
Részleteiben remek és emlékezetes - az egész, úgy, ahogy van, mégis elkedvetlenített. Legalább két okból.
Az egyik ok a rejtélyre, a mindent fölülmúló, nagy csattanóra fölépített történetvezetés. Mintha egy finom hajszálrepedés futna végig a "történelmi regény" és a regényes történet között. A meglepő és nagyszabású finálé (amelyről, ismétlem, nem kívánom lerántani a leplet) túlságosan is hatásvadász - és ezzel együtt valahogy mégis súlytalan - ahhoz képest, hogy nemrég még az európai kataklizma kellős közepén jártunk. Ha úgy tetszik, a történelem tényei súlyosabbnak bizonyulnak a szerzői fantáziánál. Hatalmas, bonyolult és gondosan szerkesztett fölépítmény az Omega minor, érzésem szerint itt mégis elveszíti a belső egyensúlyát. Mert hát máskülönben Verhaeghen a jelen tekintetében mindvégig határozottan tagadja a nagyszabást. Paul Andermans tipikus passzív regényhős, akinek már a fogantatása is félresikerült, egy hosszú éjszaka zárlataként, véletlenül esett meg: "Egy ilyen kis sereghajtó uszadék a hajnalig tartó ivászat és strapa után - miféle épkézláb örökítőanyag lehet még abban a sejtmagban?" És így tovább: a jelen idejű szereplőkről a szerzőnek még véletlenül sincs túlságosan sok jó szava. A távolságtartó irónia, amely szinte mindvégig ott cseng a hangjában, az 1995-ös jelenetekben érzékelhetően fölerősödik. S azáltal, hogy a zárlatot aztán mégis eget-földet rengetően nagyszabásúvá alakítja, azt gyanítom - és ez volna a húzódozásom másik oka -, hogy veszedelmesen közel kerülünk a giccshatárhoz.
Ráadásul ez a gyanú helyenként már korábban is fölüti a fejét. Például amikor az érzékeny náci tiszt kimenti doktor Mengele karmai közül a szerelme kislányát: "nagy, néma szemekkel néz rám, mereven és fürkészőn, még csak meg se rezdül a szemhéja, s zavaros félálmában megengedi, hogy lecsókoljam a könnyeit". Igen, persze, ez csak egyetlen félresikerült passzus a több mint hatszáz oldalas regényben. De vegyük észre, hogy nem egyszeri megbicsaklásról van szó: holokauszt ide, atombomba oda, dacára minden brutalitásnak és bestialitásnak, minden pornográfiának, valamint dacára Verhaeghen minden antropológiai pesszimizmusának, a szerelem, az ezerszer megénekelt szerelem óvón kiterjeszti a szárnyát a regény világa fölé. Ez volna az egyetlen pont, ahol az ember megvetheti a lábát a kozmikus reménytelenséggel szemben. Még a sugárfertőzött rákbetegek is egymás karjában keresnek menedéket, és ekkor az a gyanú fészkeli magát az olvasó szívébe, hogy mintha azért egy-két dolog el volna nagyolva, már ami a tollatlan kétlábú állat voltaképpeni természetét illeti.
Érdemes elolvasni az Omega minort, mert fontos könyv az aránytévesztésével együtt is: mindaz, amit a huszadik század történelmi traumáiról elmond, pontos és tárgyilagos. Én nem föltétlenül a kétezres évek reprezentatív nagyregényét keresném benne. Valószínűleg annak készült pedig, ám ehelyett - és ez sem kevés - egy nagyszabású történetfilozófiai kalandregény kerekedett belőle.
Fordította: Fenyves Miklós. Gondolat, 2011, 642 oldal, 3990 Ft
