Hahn István, Trencsényi-Waldapfel Imre, Ürögdi György vagy a máig tevékeny Ritoók Zsigmond nevét ilyesformán nem csupán saját tudományterületük kutatói ismerték meg, hanem az úgynevezett művelt olvasó is: antik regéket és mondákat, az időszámítás történetét vagy a római császárkort búvárló kiskamaszok és felnőttek, de bizony még a hajdani egyes csatorna nézői is. Ebben a rangos névsorban is kitüntetett hely illeti meg Szabó Árpádot (1913–2001), a színes egyéniségű klasszika-filológust és tudománytörténészt, aki a matematika és a természettudományok ókori görög alapjainak eleve páratlanul kiterjedt és sokirányú kutatása mellett, illetve azzal párhuzamosan majd’ fél évszázadon át jószerint ontotta az ismeretterjesztő munkákat. Egymást követő nemzedékek ismerték meg könyveiből Hellász hőseit és Róma jellemeit, Perikles korát és Homérosz világát, az Aranygyapjú és A trójai háború történeteit, s miközben Szabó népszerű irálya tömegeket hódított meg e témák számára, addig ezekből a kötetekből tudósi-emberi arcéle is éppoly világosan kirajzolódhatott az olvasók előtt, akárcsak az úgymond „komoly” tudományos munkáiból.
A világot egységben látó, a rész és az egész viszonyát bonyolultságában is áttekinthetőnek és harmonikusnak tételező klasszikus világkép, az etikai mozzanatok iránt tanúsított különös érzékenység, a példaállítás mindig rokonszenves gesztusa, valamint a logika és az empátia erejébe vetett bizalom, pontosabban szent meggyőződés jellemezte Szabó Árpád könyveit, s ezek a jellegzetességek jól álltak a szerzőnek és választott témáinak egyaránt. Az örökkön megbízható tudásanyag mellett az ilyen erények teszik a matuzsálemi kort megélő tudós ismeretterjesztő munkáit újraolvasható, sőt újraolvasandó könyvekké, olyan kamaszkori olvasmányemlékekké, amelyekben utólag sem csalódhatunk.
A Kairosz Kiadó most Szabó Árpádnak egy olyan munkáját adta ki újra, amely 1946-ban íródott, s először 1948-ban jelent meg, és mondhatni, félúton áll az ismeretterjesztő kiadvány és a szaktudósi tanulmány között. A fordulat évével meg is szűnő Diárium, a Magyar Könyvbarátok Folyóirata egyik legutolsó kiadványa volt az Óperzsa novellák című kötet, melyben Szabó arra vállalkozott, hogy – mint az egykorú beharangozás írta – „nagyszabású tanulmány keretében mutatja be az antik keleti irodalomnak legnagyobbrészt Hérodotosz tolmácsolásában fennmaradt gyöngyszemeit”. Ahogy az már ebből az idézetből is kiderülhetett: Szabó Árpád nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a történetírás görög atyjának művéből következtetéses úton, a logika erejére támaszkodva előbányássza, illetve azonosítsa egy írásos formában fenn nem maradt, sőt írásos formában alkalmasint soha nem is létezett „irodalom” gyöngyszemeit.
A görög világ, „a szabad és mozgékony polis-élet” jellemző prózai műfaja az anekdota, a rövid, határozott csattanóval végződő történet, míg a „Kelet legigazibb műfaja ősidők óta a novella”, legyen az bármilyen történeti vagy áltörténeti jellegű prózai elbeszélés. A kötet első, elemző fele ezen a vonalon elindulva választja le és ki Hérodotosz művéből azokat a történeteket, amelyek nem csupán a perzsa birodalom uralkodóiról és az ő hű vagy hűtlen vazallusaikról szólnak, hanem amelyeknek első megfogalmazói is maguk a perzsák lehettek. Szabó nyilvánvalóan ingoványos talajon jár elemzése során, s könnyen elveszthetné a rokonszenvünket, ha erőszakolt különböztetésekkel és kategorizálásokkal dolgozna. Ám a tudós szerzőt nem ez a szándék vezeti, hanem sokkal inkább annak a folyamatnak a rekonstruálása, hogy miként hatott egymásra a görög–perzsa háborúkban egymással megütköző két kultúra. E szándékát tekintve egészen imponálónak bizonyul, ahogy a logika alkalmazásával és a lélektani elemzés iránti erős készségével szétszálazza az egy-egy történetben oda-vissza érvényesülő kölcsönhatásokat: a perzsa novellában megjelenő görög csattanót vagy az archaikus görög szellemű történetben felbukkanó nem görög, hanem éppenséggel keletiesen pszichologizáló iróniát.
A „mi” és az „idegen” örökké időszerű szembeállítását vizsgálja Szabó Árpád, s mintegy mellékesen ilyen mélyre látó megállapításokat tesz, persze korántsem csak görögök és perzsák – egymást kölcsönösen a másik tükrében szemlélő – viszonyáról: „És miközben mind mélyebben hatoltak előre [a görögök] az idegen lényeg megismerésében, a perzsákról alkotott kép a görög önismeretnek is eszközévé lett. Mert a válaszban arra a kérdésre, hogy »mi a perzsa?«, benne volt a felelet arra a másikra is, hogy »mi a görög?«.”
A könyv második felében azután szép sorban ott szerepelnek a Szabó Árpád által tüzetesen elemzett történetek: az erotikus (vagy az új kiadásban valamiért megőrzött régies-személyes írásmód szerint: „erótikus”) mozzanatokban gazdag kisázsiai lyd elbeszélések, s persze a perzsa királyok vazallustörténetei, melyek oly érzékletesen más társadalmi-politikai környezetből lelkedztek, mint Hérodotosz korának görög poliszvilága. A kötet itt is pontosan azt adja, amit vállalt: gördülékeny stílusban magyarított Hérodotosz-szöveget, amely akár a bevezető tanulmány elolvasása nélkül és tetszőleges sorrendben haladva is élvezhető. Ha netán így teszünk, valójában még akkor is Szabó Árpád egyszerre szolid és merészen gondolatgazdag munkájának gyümölcseit fogjuk élvezni. Ahogyan azt egykor apáink és nagyapáink is tették.
Kairosz Kiadó, 2015, 328 oldal, 3800 Ft
