Nem könnyű rájönni, mi a baj Banks főfelügyelővel. Az ITV immár harmadik évadát nyűvő sorozata eddig hét kötetet dolgozott fel egy-egy dupla epizódban Peter Robinson nagy sikerű regényfolyamából, az Inspector Alan Banksből. A tévészéria még nem jutott el hozzánk, de a General Press idén elkezdte kiadni Robinson műveit, kezünkbe adva a megoldás kulcsát.
A tévészéria figyelemre méltó, csupa összetett bűneset, több szálú cselekménnyel, nagyon jó helyszínnel (az északi Yorkshire, annak is a keleti, tengerparti része, lápvidékkel és egy fiktív kisvárossal, Eastvale-lel). Az érdekes figurák tálcán nyújtják a hálás szereplehetőséget a szinte mindig hibátlanul teljesítő brit karakterszínészeknek, akik mégsem tudnak élni vele; mintha nem találnák a helyüket, a címszerepet adó Stephen Tompkinsonnal az élén túljátszanak, a ripacskodástól sem visszariadva. Kérdés, ki ebben a ludas. A gyenge kezű rendezés? A regények vagy a forgatókönyvek felelősek a hiteltelen dialógusokért és jelenetekért? Az epizódok egyenetlen színvonaláról mennyire tehet az eredeti szerző és a részről részre változó megfilmesítők?
Az eddigi 20 Banks-történetből a 17. és a 19. jelent meg magyarul (s harmadiknak egy rendőrmentes thriller, a Mérgező emlékek). Furcsállhatjuk a dolgot, de a honi kiadó pontosan ugyanazt teszi, mint a brit filmesek. Ők a 12. kötetből rendezték meg a pilotot, s azt követően hol egy korábbi, hol egy későbbi könyvet dolgoztak fel, minden rendszer nélkül. Mivel az egyes kötetek önálló, magukban is jól követhető történeteket mondanak el, ez nem tűnik akkora tragédiának. Mégis ez a koncepciótlanság okozza az alapvető gondot. Peter Robinson ugyanis jól ír, logikusan vezeti és nem hagyja elvarratlanul a szálakat, szépen kidolgozza a motivációkat és a szereplők egymás közti viszonyait. Persze egy ilyen hosszúra nyúló széria esetében szinte elkerülhetetlen némi inflálódás, önismétlés, modorosság, és a hős által fogyasztott borokból vagy zenékből is beérnénk kevesebbel, de ezek bocsánatos bűnök.
Az átdolgozást persze megnehezíti a sokágú cselekmény, s valamennyire érthető, hogy magának a bűnesetnek adják az elsőbbséget, Banks és munkatársai magánélete pedig áldozatul esik a kényszerű húzásnak. De nem csak annak. A regényfolyamon belül az állandó szereplők sorsának, pályájának megvan a természetes íve (pl. Banks Londonból Yorkshire-be költözik, felügyelőből főfelügyelővé lép elő, elválik, nőügyei vannak stb.), amit lehetetlen követni, ha az adaptációk felborítják az időrendet. Ezért érezhetjük azt helyenként, hogy a figurák lógnak a levegőben, s ennél már csak az a nagyobb baj, hogy a színészek is hasonlóan érezhetnek.
A magyarul megjelent 2+1 kötetből a Démoni kapcsolat az, amit filmen is láthattunk; a történet valójában a pilotban (Aftermath) megénekelt sorozatgyilkosság egyik szálát viszi tovább. A Rosszfiú csodás hitchcocki - merészebb társítással kafkai - felütéssel indít, de végül sajnos (vagy szerencsére?) győz a realitás. A Mérgező emlékekben nem Banks főfelügyelő, hanem egy zeneszerző folytat magánnyomozást egy réges-régi bűnügyben. Akkor még volt halálbüntetés, a gyilkost felakasztották, de vajon nem történt-e justizmord - mint az egyik legjobb Poirot-esetben, az Öt kismalacban? Mindhárom regény jól megírt, jól fordított és jól olvasható.
