rés a présen: Legújabb köteted, az Égéstermék aktuálpolitikai tartalommal is bír. Nem tartottál tőle, hogy „megégeted” magad?
Potozky László: Dehogy. Eddig is sokan tudták, mit gondolok a közéletről, és úgy érzem, nem nagy kunszt kimondani olyanokat, hogy korrupt a kormány (és általánosságban a politikai elit). Mindenki tudja, üres szavak. Egyedül az esett rosszul a könyv kapcsán, hogy egyesek ráfeszültek az aktuálpolitikai vonatkozásokra, pedig ezek sokadrangú tényezők a könyvben, és inkább általános jelenségek ábrázolására használtam őket.
rap: Mindig érdekeltek a társadalmi problémák? Honnan indult az írói pályafutásod?
PL: Gyerekkorom óta nyitott szemmel járok az utcán, érdekelnek a társadalmi gondok, különösen azok, amiket közvetlenül is megtapasztalok. Nem kell személyesen érinteniük engem, elég, ha látom őket. Fontos viszont, hogy az irodalom révén sosem a szociális érzékenységemet vagy a véleményformálói bátorságomat akartam fitogtatni. Írni amúgy Kolozsváron kezdtem, az első novelláskötetem is ott jelent meg Áradás címmel.
rap: Hány kötetet tudhatsz magad mögött? Vannak díjaid is, azokhoz hogyan viszonyulsz?
PL: Összesen négy könyvem van, az első után a többi a Magvetőnél jött. Az egyik novelláskötet (Nappá lett lámpafény), a másik kettő regény (Éles; Égéstermék). A díjaim közül a legfontosabb talán a Békés Pál-díj. De amellett, hogy egy díjnak figyelemfelkeltő hatása van, a kitüntetésesdi rengeteget árt az irodalomnak: a plecsnik gyakran még a szakmán belül is jobban számítanak, mint az, hogy hogyan ír az adott szerző.
rap: Drámát is írtál 2014-ben Sztrodzsegon címmel, és be is mutatta a Yorick Stúdió. Hogy tetszett az adaptáció?
PL: Nem az én asztalom. Amikor felvételiztem Marosvásárhelyen a drámaíró szakra, azt hittem, előny, hogy tudok prózát írni. Hát nem. Teljesen más mindsetet igényel a két dolog, és ha az egyiket bejárattad, a másik nem biztos, hogy képes lesz érvényesülni. Az említett vizsgadrámám sem sikerült jól. A színpadi adaptáció, amikor játszották, tetszett, de gyenge alapanyagból komoly előadást csinálni nem lehet.
rap: Hol vagy jelen tavasszal, hol lehet összefutni veled?
PL: Az Oktogon–Margit híd–Moszkva tér vonalon. Errefelé megyek, ha dolgozni vagy hazafelé tartok. Végre sikerült tisztességes munkát találnom, egy online marketingügynökségnél vagyok copywriter. Itt van célja és eredménye annak, amit csinálok, és azzal sem kell szembesülnöm nap mint nap, hogy a siker eléréséhez minden más fontosabb, mint a szöveg minősége. Nem fogok többé olyan szakmában dolgozni, ahol – mind Erdélyben, mind Magyarországon ezt tapasztaltam politikai oldaltól függetlenül – a legfőbb szempont a kapcsolati tőke, vagy, hogy ki kinek a kicsodája, esetleg az illető hány éves, és mi dukál neki a kora vagy egyéb homályos indokok miatt.
rap: Mi a következő írásterved?
PL: Minél jobban elsajátítani az online írás trükkjeit. Regényt nem szeretnék többé írni, semmi értelmét nem látom másfél évet kínlódni egy szobába bezárva, tudva, hogy úgysem fog megtérülni a befektetett munka. Sokan azt hiszik, az író önmagát fizeti meg a saját elhivatottságával. Tévedés.
rap: Mindkét regényedben valahogy jelen van a Facebook. Szerinted lehet ott, illetve abból irodalmat csinálni?
PL: Változó. Az esetek többségében, ha valaki Facebookon publikál egy szösszenetet, az általában olyan is. Ezek a tartalmak inkább a szerző személyi kultuszát építik, irodalmi értékük nincs. De van kivétel is: Babiczky Tibi verseit például szívesen olvasom az üzenőfalán, látszik, hogy kötetnek szánja őket, és nem kattintáscsalinak. Amúgy pont a negatívumai miatt hasznos a Facebook: semmi sem szolgáltat ennyi ingyenes pszichológiai és szociológiai tanulmányt.
