Mondvacsinált tévelygõk (Michel Foucault: A bolondság története)

  • Bugyinszki György
  • 2004. október 7.

Könyv

Közhely, de ettõl még illik leírni, hogy Michel Foucault a 20. század egyik legjelentõsebb gondolkodója. Két állandó, eposzi jelzõje forog közszájon; az egyik szerint neves filozófus volt, a másik állítja, hogy a strukturalizmus egyik meghatározó alakja. Hõsünkrõl mindent elmond, hogy jószerivel nem voltak gyakrabban ismételgetett mondatai, mint hogy a) sosem foglalkoztam filozófiával, és b) semmi közöm a strukturalizmushoz.

Közhely, de ettõl még illik leírni, hogy Michel Foucault a 20. század egyik legjelentõsebb gondolkodója. Két állandó, eposzi jelzõje forog közszájon; az egyik szerint neves filozófus volt, a másik állítja, hogy a strukturalizmus egyik meghatározó alakja. Hõsünkrõl mindent elmond, hogy jószerivel nem voltak gyakrabban ismételgetett mondatai, mint hogy a) sosem foglalkoztam filozófiával, és b) semmi közöm a strukturalizmushoz. Egy pályája korai szakaszából való klasszikusa jelent meg nemrégiben magyar nyelven: A bolondság története. A cím hosszabb változata még kiegészül azzal, hogy "a klasszicizmus korában". Elöljáróban le kell szögeznünk: a szöveg maga zseniális, a fordítás (Sujtó László) korrekt, minden dicséret megilleti tehát a kiadót.

Életmûvének maliciózus értelmezõi szerint Foucault "nagy témái", a nemi identitás, a büntetés és az uralom, valamint az õrültség onnan jöttek, hogy õ maga, belevaló ügyeletes értelmiségi botrányhõs módjára, félbolond mazochista homoszexuális volt. Egy szofisztikáltabb és elfogadhatóbb olvasat szerint szinte minden írása a többségi társadalom azon technikáit elemzi, melyekkel egyes jelenségeket a szõnyeg alá söpörtek és söpörnek, illetve melyek által egyes embereket kizárnak, sõt egyenesen elzárnak a "normálisok" közül, elõl. Magyarul is olvasható könyve a klinikai orvoslás történetérõl és a börtönökrõl. Második alkotói korszakában (ezt A szavak és a dolgok, valamint A tudás archeológiája címû mûvek fémjelzik) a mondhatósági kötöttségek és korlátozások hagyományain keresztül közelített a kirekesztések világához; egyik legeredetibb tézise szerint a 19. századot és annak polgári erkölcsét éppen hogy nem a viktoriánus kor prüdériájának továbbélése jellemezte, inkább afféle elsõ hippikorszakként tekinthetünk rá, hisz akkor a szexus és a szexualitás - napjainkhoz hasonlóan - köznapi beszédtémává lett. A bolondságról szóló írásában azonban még elsõsorban az intézményi, "infrastrukturális" rendszerekre fokuszál. Merthogy kezdetben vala

a lepra,

illetve a leprások. Foucault rámutat, hogy a középkor végére nem azért tûnt el ez a betegség, mert megtalálták rá a gyógymódot, hanem azért, mert lepratelepekre zárták a betegeket, akik ott "fertõzésképtelenül" kivéreztek. Szerinte a továbbiakban ez lett a modellje a társadalom számára nemkívánatos figurákkal való bánásmódnak. Késõbb a vérbajosok jutottak hasonló sorsra (ez a példa egy újabb érv a rosszindulatú értelmezõk kezébe, hisz Foucault AIDS-ben hunyt el '84-ben), a szerzõ szerint leginkább azért, hogy az elkülönítés céljára létrehozott telepek, intézmények ne álljanak üresen. A korabeli dokumentumokból kiderül, hogy sokszor a vérbajosokat vagy a bolondokat még így is vonakodtak befogadni egyes intézetekbe. Vagyis még az elzártak körébõl is megpróbálták kizárni õket. Foucault állítja: a dolgok kronológiája nem az volt, hogy elõbb leírták az õrültséget mint lelki patológiát, majd kitalálták, hogy mit kezdjenek azokkal, akik ebben szenvednek, hanem épp fordítva. Vagyis; elõször elzárták a problémás személyeket, hisz csak a baj volt velük, és ennek mintegy "ideológiai igazolásaként" született meg a tébolyult elme koncepciója. Arra, hogy ez igenis így történt, egyebek mellett az is utal, hogy kezdetben még nem is volt "neve a gyereknek", így a koldusokat, bûnözõket, nemi betegeket és a késõbb elmeháborodottnak elkeresztelt alakokat ugyanazon helyeken õrizték. Nem reálisan létezõ pszichés patológiákat írnak tehát le a korabeli teóriák, miként ezek modern változatai sem, csupán az adott kor szótárának megfelelõ módon kínálnak mondvacsinált ürügyeket az elzárásra - véli Foucault.

A klasszicizmus korának utalásrendszerét igen aprólékosan elemzi a szerzõ, ezzel illusztrálva, hogy miként teremtheti meg egy társadalom a háborodott embertípus tapasztalatát. Ha ugyanis szakítanánk az adott korban érvényes besorolási kritériumokkal, és megpróbálnánk úgy tekinteni a közösség "zûrösebb" alakjaira, mintha elõször látnánk õket, akkor az elvakult szerelmest, az ihletett mûvészt, a fanatikus istenhívõt és az újító tudóst is könnyûszerrel õrültnek címkézhetnénk, vagy akárkit, akirõl késõbb kiderül, hogy tévedett, vagy egyszerûen csak úgy véljük, hogy badar-ságokat beszél. Egyáltalán nem könnyû meghúzni például a határt az elszabadult elmebajos és a hidegvérû sorozatgyilkos között. Hiszen ha elfogadjuk azt az érvelést, hogy aki rendszeresen, látszólag indok nélkül öl, az bolond, akkor abból az következne, hogy nem bûnösként kellene kezelnünk, hanem olyasvalakiként, aki orvosi segítségre szorul. Ha viszont azt mondjuk, hogy nem kenheti rá senki szörnyû tetteit semmiféle betegségre, hanem igenis vállalnia kell a felelõsséget mindenért, akkor az "õrült" jelzõ elvitatásával azt sugalljuk, hogy az elkövetõ lelkileg egészséges, csak éppen egy aljas bûnözõ. A dilemma kézenfekvõ; azt kell eldöntenünk, hogy a normális emberi lélek kategóriájába

a kéjbõl gyilkolászás

még belefér-e. A két címke - bûnös és bolond - kusza viszonyát azok a feljegyzések is igazolják, amelyek tanúsága szerint az õszinte megbánás esetenként elég volt ahhoz, hogy egy elzárt bolondot gyógyultnak nyilvánítsanak. Ez alapján Foucault a könyv vége felé felveti, hogy míg például a 18. században azért zárták el az õrülteket, mert nem tudták kiszámítani, hogy állapotuk milyen viselkedési következményekkel jár, a 19. században, illetve onnantól már nem errõl van szó. Sokkal inkább egy olyan stigmáról, ami a sikerületlen egyedeknek jár. A megbánás valamikori kulcsszerepe viszont egyértelmûen arra utal, hogy az õrültség annak idején nem egy levetkezhetetlen attribútumnak számított, hanem csupán egyfajta "zûrös idõszaknak". Ma viszont még akkor is elzárjuk õket, ha egyébként ezt praktikusan semmi nem indokolná, csakhogy ne kelljen szembesülnünk különcségükkel. No meg azért, hogy legyen mivel szembeállítani az éppen aktuális kor "normális emberének" típusát. Míg korábban legszívesebben megszabadultak volna az õrültektõl, hisz félelmet keltettek, és szívbõl kívánták, hogy bárcsak ne léteznének ilyen emberek, addig 200 éve már görcsösen ragaszkodunk a szimbolikus "újratermelésükhöz", a róluk szóló teóriák és a nekik helyet adó intézetek fenntartása által. Mert ha nem lennének, nem volna kire rámutatnunk, mondván: mi nem ilyenek vagyunk. Vagyis: nem tudnánk megkülönböztetni magunkat az abnormalitás, az erkölcsi rossz megtestesítõitõl. És az bizony kész õrület volna.

Bugyinszki György

Atlantisz, 2004, 770 oldal, 3895 Ft

Neked ajánljuk