Interjú

„Most akkor kit is képviselek?”

Kiss Tibor Noé író

  • Kránicz Bence
  • 2017.06.04 14:05

Könyv

Egyre jobban zavarja, hogy szimbólummá vált: ő lett a transznemű magyar író. Annak sem örül, ha genderkérdésekben ütőkártyának használják a transzokat, a testét viszont már nem gyűlöli. Most adták ki újra első könyvét, az Inkognitót, de Kiss Tibor Noé inkább a háttérbe húzódna, és írna egy normális regényt.

Magyar Narancs: A blogodon írtad nemrég: „időről időre előtör bennem ez a szándék, rendszerezni, katalogizálni magam körül a dolgokat, mennyi értékes időt elvett már tőlem ez a kényszeresség”. Ha rendszerezned kellene, mi változott meg az életedben az Inkognitó megjelenése óta, sokáig tartana?

Kiss Tibor Noé: Nagyon. Sokkal szabadabban élek, úgy, ahogy rég­óta szerettem volna. Más kérdés, hogy ezzel a szabad élettel együtt jár valamiféle eltávolodás az emberektől. Néha az az érzésem, hogy egyre inkább kiiratkozom a férfiakra és nőkre szabott világból. Az átlagosnál talán jobban megértem a férfiak és a nők nyelvét, de amikor a problémáikat, az igazán fontos kérdéseiket kezdik el egymás között megtárgyalni, akkor sokszor kívül rekedek. Ebben van egy melankolikus magányérzés. Kicsit be is sokalltam az Inkognitó körüli párbeszédtől, nem akarok állandóan arról beszélni, ki vagyok, mi vagyok. Mintha csak a szimbóluma lennék valami érdekességnek, furcsaságnak. Persze ez az örökös kívülállás egy író számára a lehető legjobb pozíció.

MN: Az Inkognitóra elég szenzációhajhász módon az első magyar transzcomingout-regényként szoktak hivatkozni. Innen jön a te címkéd is: te vagy a transznemű magyar író.

KTN: Igen, és ezzel egyre kevésbé tudok azonosulni. Talán egyszer elmúlik, én is próbálok másképpen kommunikálni a saját identitásomról.

MN: A könyvben írod: „A testem és én. Gyűlöljük egymást.” Gyűlölöd még a tested?

KTN: Nem, most már elfogadtam. Ez is a szabaddá válás folyamatának a része volt, a testem olyan adottság, amit nem akarok megváltoztatni.

MN: Radikálisan különböző világokban mozogsz: a pécsi baráti körödben, a pesti irodalmi életben, fociedzőként pedig szegény sorból jött fiatalokkal is dolgoztál. Melyik közeg a leginkább elfogadó veled?

KTN: Minden közeg befogadó, ha önazonos vagy. Szerencsém van, hogy ennyiféle helyzetben tudok működni, szokták is mondani, hogy milyen jó nekem, mert mindenkivel megtalálom a hangot.

MN: Az, hogy felvállalod a transzneműségedet, nem könnyíti meg a mélyebb kapcsolatok kialakulását?

KTN: Nyitottságot vált ki az emberekből, hogy fölvállalom magam. Mások is nagyobb bizalommal fordulnak hozzám, de ennyi év után látom, hogy ebben rengeteg az ellentmondás. Ez a nyitottság nagy mélységeket mutathat meg, de valójában sokszor csak látszólagos, van benne valami felszínesség is, belemerevedés egy számomra kevésbé vonzó szerepbe, ami egyre inkább zavar. De nem szeretnék nyavalyogni. Rengeteg pozitív visszajelzés érkezik arra, amit csinálok, sok jó ismerőst és barátot szereztem az Inkognitó megjelenése óta. Ez nagy dolog, mert előtte az életem súlyos bezártságban zajlott.

MN: Jót tesz a kapcsolataidnak, hogy Pécsen élsz?

KTN: Igen, mert Pécs emberléptékű város, ahol sokkal könnyebben sikerült mélyebb kapcsolatokat kialakítanom. Budapesten ez nem ment. 2009 de­cem­berében költöztem vissza ide, mert úgy sejtettem, ebben a közegben sokkal inkább az számít majd, hogy milyen ember vagyok, és nem az, hogy éppen mit viselek. Ez bejött, Pécs nyitott város, nyitott közösséggel. Úgy látom, hogy az emberek itt jobban ismerik egymást, könnyebben elfogadják, hogy a másiknak milyen életvitele vagy politikai nézetei vannak, így nem is lehet olyan könnyen behülyíteni őket egymás ellen.

MN: Látsz bármiféle tendenciát abban, ahogy az idegenek viszonyulnak hozzád?

KTN: Sokkal kevésbé tartanak furcsának, mint, mondjuk, tíz évvel ezelőtt. Talán hitelesebb a megjelenésem, a viselkedésem, de szerintem az emberek is nyitottabbá váltak ilyen téren. Az viszont kimondottan ijesztő volt, amikor férfiak úgy inzultáltak, hogy azt hitték, nő vagyok. Borzasztó volt az agresszivitással szembesülni, férfiként soha nem érzékeltem, hogy ennyire semmibe vettek volna. Féltem, de úgy, ahogy azelőtt még sohasem – azt hiszem, átéltem, hogy milyen félelmet érezhetnek a nők. Szembesültem azzal, hogy a férfiak és a nők közötti viszonyt mennyire alapvetően meghatározza a fér­fiak fizikai erőfölénye, és hogy ezzel az erőfölénnyel bármikor vissza is élhetnek. Megdöbbentő volt az a kiszolgáltatottság, hogy tárgynak tekintik az embert.

MN: Mennyire ismered azokat a súlyos nyomorban élő embere­ket, azt a közeget, amiről második regényed, az Aludnod kellene szól?

KTN: Nyilván találkoztam ilyen emberekkel, elég sokfelé jártam már Magyarországon, ugyanakkor én soha nem éltem nyomorban. Azért a családom ismeretségi köre alapot adott a regényhez. A nagyszüleim az alföldi tanyavilágban éltek, abból a miliőből is sokat merítettem.

MN: Sokszor nyilatkoztad, hogy senkit sem akarsz képviselni, mégis sokan olvassák mindkét könyvedet „képviseleti prózaként”, mert a legtöbb olvasód világától élesen különböző közegekről írsz.

KTN: Az Inkognitóban leírtam egy transznemű fiatal történetét – ez biztosan sok transzneműre passzol, de voltak olyan transzneműek is, akik nem tudtak a könyvvel azonosulni. Ugyanakkor testképzavaros vagy depressziós olvasók is magukra ismertek benne. Most akkor kit is képviselek? Az Aludnod kellenével kapcsolatban gyakran előkerül, hogy azért, mert írtam egy könyvet kirekesztett helyzetben élő emberekről, helyettük beszéltem, „az ő hangjukon”. Ez nem igaz. A könyvben az én hangom szólal meg, és nem a kirekesztettek hangja. Pedig azt jó volna meghallani. Most éppen az az egyik legnagyobb probléma, hogyan lehetne meghallani az ő hangjukat, és hogyan lehetne érvényes válaszokat adni nekik.

MN: Akik nem ismerték ezt a világot, azoknak hidat képezhetett a regény.

KTN: Nem vagyok ebben biztos. Azokhoz került igazán közel az Aludnod kellene, akik maguk is ilyen közegben nőttek föl, vagy közel álltak hozzá, de elszakadtak tőle. Sokan ráismerni véltek arra, hol játszódik a történet. Volt, aki szerint Zala megyében, mások szerint Szabolcsban, a cseh kiadás kapcsán előkerültek ottani párhuzamok is. Ennek örülök, mert a könyv ezek szerint hitelesen mutatja be az izolált közösségben élő emberek eszköztelenségét. Lehet, hogy azok számára valamiféle hidat épített a könyv, akik nem ismerik testközelből ezt a világot, de az a kérdés, mire jó ez a híd. Jó-e bármire? A híddal akkor érek el valamit, ha át lehet menni rajta, de nem igazán látom, hogy ezen a hídon olyan nagy lenne a forgalom.

MN: A 2016-os Pride megnyitóján elmondott beszéded arról is szólt, hogy ne zárkózzunk be nyelvi gettókba, ne beszéljünk el egymás mellett sem akkor, ha genderkérdésekről beszélünk, sem akkor, ha a társadalom bármelyik rétegével kell megtalálni a közös hangot. A társadalmi különbségeket mindig nyelvi különbségként is érted?

KTN: A nyelvhasználat finoman, szinte láthatatlanul különbözteti meg egymástól az embereket. Ezt azért is gondolom így, mert „panelproliként”, focistanyelvet beszélő fiatalként sokáig úgy éreztem magam az egyetemen, mint egy tahó. Gyakorlatilag újra kellett tanulnom beszélni. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, az alsóbb osztályokból származó emberek inkább kimondják, nevükön nevezik a dolgokat. Elég nagy csapda, hogy ami az egyik nyelvhasználatban természetes, az a másikban sértő.

MN: Örülsz neki, hogy itthon ma többet beszélünk általában genderkérdésekről és konkrétan a transzneműségről?

KTN: Ezzel kapcsolatban nagyon csalódott vagyok, félrecsúszott az erről való beszéd. Magyarországon a gendertéma nagyon ki van élezve – amikor az Inkognitó megjelent, ez nem volt ilyen akut. Gyakran érzem azt, hogy a gender fogalmát a transzneműség kérdésével azonosítják, pedig nyilvánvaló, hogy a genderkérdés nem a transzneműekről szól, ez a jelenség a téma egy százalékát érinti. Csakhogy a transzok látványosak, fel lehet velük heccelni az embereket. A transzkártya jolly joker a jobboldal számára, hogy hiteltelenítsen egy fontos kérdést, a nemi szerepekről folytatott értelmes diskurzust. Engem ez a jelenség elég kellemetlenül érint. Érdemes beszélni a genderkérdésekről, mint ahogy a transzneműségről is, csak a kettőt nem lenne szabad összekeverni. Én viszont egyre kevésbé érzem magam alkalmasnak vagy felhatalmazva arra, hogy transzneműként felcímkézve beszéljek, az aktivista narratíva és attitűd pedig mindig is távol állt tőlem. Eközben most is a transzneműségről van szó, és nem az irodalomról vagy bármi másról. Veled sem arról beszélek, hogy idén ősszel megjelenik németül az Aludnod kellene, lengyelül pedig az Inkognitó.

MN: Általában szikár mondatokban fogalmazol, egy helyszín, szituáció leírásához nem jelzőket, hanem tárgyakat sorolsz. Az Aludnod kellenében írod is: „ha Margit nem felelt, a tárgyak beszéltek helyette”. Mik a legkedvesebb tárgyaid?

KTN: Talán a biciklim. Imádok vezetni, az autóm is fontos tárgy. A cipőim. Úgy látszik, a helyváltoztatást segítő tárgyaimat szeretem. A lakatlan szigetre elvinném a kedvenc könyveimet, egy laptopot, amin csak zene van, meg nem is tudom, gyufát? Illetve egy nekem nagyon fontos kis festményt, amit pár napja kaptam. Azon is rajta van a biciklim.

MN: Évekig fociztál viszonylag magas szinten, aztán amatőr edzőként is dolgoztál. Most milyen a kapcsolatod a focival?

KTN: Az olasz csapatokat még megnézem, de már leginkább csak azokat. Játszani is szoktam időnként, még mindig szeretem kifutni magam, gólpasszt adni, gólt rúgni.

MN: Írsz egyszer egy fociregényt?

KTN: Nem hiszem. Számomra az írás együtt jár a személyiségfejlődéssel. Ha az ember komolyan elkezd írni, az azt jelenti, hogy komolyan foglalkozik a személyiségével. A két regényem annak a tükre, ami éppen akkor foglalkoztatott, és az írással való szenvedélyes foglalatosság hozzásegített ahhoz, hogy jobban megértsem önmagamat. Amin most dolgozom, az sokkal személyesebb lesz.

MN: Lehet személyesebb, mint az Inkognitó?

KTN: Úgy lesz személyes, hogy nem rólam fog szólni. Nem egy ember egója lesz a középpontban, hanem a szereplők érzései, motivációi, félelmei. Mint egy normális regényben.

Egynapos kiállítás

Az Inkognitó második kiadásához kapcsolódva egy csak május 9-én látható kiállítást szervezel a Trafóba. Mi alapján hívtad meg a művészeket?

Pécsen komoly a képzőművészeti élet, elkezdtem kiállításokra járni, megismertem embereket. Azokat az ismerőseimet és barátaimat kértem fel, hogy készítsenek képeket, vagy adjanak a meglévő munkáik közül a kiállításra, akikről tudom, hogy érdekli őket az Inkognitó, olvasták is. Arra is figyeltem, hogy különböző stílusú művek jelenjenek meg. Nem szerettem volna klasszikus könyvbemutatót. Ezért hívtam meg a Gustave Tiger zenekart is, a magyar színtéren pár éve ők a kedvenceim. Hihetetlenül ösztönös, radikális, amit csinálnak, érzek bennük valami mániákusságot, ami nagyon tetszik.

 

Neked ajánljuk