Könyv

Mitől nemzetietlen? Mitől nemzeti?

Imre Zoltán: A nemzet színpadra állításai

  • Herczog Noémi
  • 2014. augusztus 31.

Könyv

Vegyük a mostanában oly sokat rágott kérdést: való-e az újítás, a kísérletezés a nemzet színházába?

Imre Zoltán könyve nem tegnaptól kezdi a válaszok keresését, alcíme: A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig. És ha van hozzá perspektívánk, fenti kérdésünkről egyből kiderül, hogy (1) a felvetés nem új: úgy a tizenkilencedik században volt az, ellenben (2) máig sem alakult ki róla konszenzus, ezzel összefüggésben a Nemzeti Színház feladatáról sem. Mert (3) hogy igennel vagy nemmel felelünk rá, messze nem csak színházi, ízlésbeli kérdés. Tehát nem csupán azon múlik, hogy drámaolvasás helyett járunk színházba, vagy nincs bajunk a meglepetésekkel sem. Hanem azon is, hogy mit tartunk nemzeti, esetleg mit nemzetietlen magatartásnak. Magyarországon a Nemzeti Színház körüli diskurzus mindig hatalmi kérdés, kormányokon átívelő lehetőség a nemzetproblematika újratárgyalására. A mindenkori politikai hatalom aktuális puritánjai mindig feljogosítva érzik magukat a róla való dilettáns ítélkezésre. Ez a szimbolikus társadalmi, politikai és hatalmi intézmény, amely színház, épület, emlékmű, eszme és ikon, mind a mai napig forró krumpli, egyben ionescói színfolt az Országgyűlésben.

Vagyis színháztörténeti kötetekre aligha jellemzően aktuális témát választott Imre Zoltán. Száraz, történeti adathalmaz helyett - saját szóleleményével élve - a "nemzetiszínház-elképzelés" komplex történeti, társadalmi, szimbolikus és nyelvi változásának vizsgálatára vállalkozott. Nyolc csomópontot választott, többnyire magyar nemzeti klaszszikusok nemzetis bemutatóit, és ezek esettanulmányain keresztül mutatja meg egy-egy korszak nemzet- és az ezzel szorosan összefüggő Nemzeti Színház-képét. A kötet egyik legfőbb erőssége, hogy a Nemzetit nem mint bemutatók zord listáját, hanem mint komplex jelenséget vizsgálja.

Ennyiben a könyv nem zárja el magát a szélesebb közönségtől sem, mindenki számára érvényes kérdésekké képes tágítani egy színházi problémát. Az átlagos újságolvasónak számos aha-élménye lehet. Kiderül, hogy a kísérletezés mint nemzetellenes, a Nemzetitől idegen magatartás gondolata a Horthy- és a Kádár-korszakban is élt. Megtudjuk, hány nemzetis bemutató minősült politikai demonstrációnak. Hogy a nemzet fogalmának változásával hogyan próbált több-kevesebb sikerrel lépést tartani a színház nemzeti jelzője. Egy szempontból viszont jó volna, ha hangvétele picit kevésbé volna "tanáros": ha a társadalmi háttér és előadás-elemzés nem válna szét mindig olyan szemléletesen, mert így mintha az előadás olykor csak illusztráció volna a történeti állításhoz.

A legizgalmasabb egyértelműen szerzőnk "kettős hangja" és a kötet sajátos, bizonyos értelemben angolszász kettőssége. Mert a szerzői tudat szimpatikusan skizoid: hol az elméleti színháztörténész, hol pedig a gyakorlati színházmenedzser vagy dramaturg beszél - elmélet és gyakorlat az angol nyelvterületek színházi képzésében nem válik el olyan élesen, mint nálunk. A menedzser és a történész bifokális szemüvegén át, a jelen felől tekint témájára: van saját víziója és javaslata is a Nemzeti funkciójára, amit a kötet talán legizgalmasabb, Zárszó helyett című utószavában foglal össze. Ha tetszik, az eszmetörténeti bevezetésül szolgáló, önmagában is tanulságos, vastag könyv ezt az utolsó húsz oldalt alapozza meg és támogatja.

Imre 2007-ben Hudi László rendezővel együtt pályázott a Nemzeti Színház igazgatására egy radikális és virtuális, nálunk az úgynevezett baloldali kormányok idején is utópiának minősült tervvel, amelyet a Skót Nemzeti Színház működése alapján dolgoztak ki. Ez a modell gyakorlatilag először lett volna képes megtölteni tényleges tartalommal a "nemzeti" jelzőt, amikor a többi magyar kőszínházzal ellentétben társulat nélküli, mobil produkciós házként képzelte el ezt a kiemelten dotált színházat; amelynek előadásai az egész országban, tehát az egész nemzet számára volnának láthatók. A virtuális Nemzeti decentralizál, nincs is épülete. (Szemben a mostanival, ami tizenkilencedik századi mintára, arisztokratikus patkónézőterével leképezi a meglévő társadalmi hierarchiát.) A mobil Nemzeti nem várja ölbe tett kézzel a polgárt, aki olykor betér hozzá. Maga megy a néphez, akár vidékre. (Ha strukturális szempontból nézzük: a vidéki előadásokat Budapestre hozó Vidnyánszky Attila Nemzetije, noha fenntartja a vízfejűséget, közelebb áll ehhez a demokratikus, decentralizált nemzetképhez, mint Alföldi Róbert színháza. Ott viszont az előadások témáiból rajzolódott ki kortárs nemzetfelfogás. Nemzet, aminek része az elnyomott, a hátrányos helyzetű, az itt élő bevándorló, a cigány, a meleg, a zsidó, a szegény, ne adj' isten a karakán nő.

Jó, hogy ez a könyv elméleti hátteret is tud nyújtani ennek a fájdalmasan és kormányokon átívelően, amúgy magyarosan elfelejtett Nemzeti-víziónak, amely mind ez idáig egyedüliként mondott arról valamit, miben legyen a Nemzeti funkciójában is más, mint az összes többi kőszínház. Azonkívül, hogy több pénze van, tehát nyilván minőségi munkára ad lehetőséget, ami véletlenül sem lekicsinylendő.

De legyen ez a könyv több mint színháztörténet. Legyen, mert lehet, vitaalap egy olyan Nemzetiről, ami nem kevesebbet tehetne, mint hogy megbontja az 1949 óta változatlan, tekintélyelvű magyar színházi struktúrát.

Ráció Kiadó, 2013, 392 oldal, 3750 Ft

Neked ajánljuk