Ha már Murakami Harukit úton-útfélen Leonardo DiCaprióhoz hasonlítják – előbbi a Nobelt, utóbbi az Oscart nem kapta még meg, noha minden évben az esélyesek között emlegetik –, mondjuk azt, hogy a kötet úgy kezdődik, mintha moziba ülnénk be. Csak itt nem a reklámokat kell kibekkelnünk, hanem előbb az amerikai kiadó előszavát, majd az író – terjedelméhez képest kevéssé informatív – bevezető értekezését arról, hogy ezek az elbeszélések eredetileg amerikai folyóiratokban láttak napvilágot, illetve hogy mekkora élmény a The New Yorkerben publikálni, ami nagyon keveseknek adatik meg. Maga a kötet is előbb jelent meg angolul (két évtizeddel ezelőtt), mint japánul, ennek megfelelően a válogatás nemcsak az író döntését tükrözi, hanem az amerikai piac és irodalmi élet igényeit és elvárásait is. Így tehát, noha a történetek szereplői és helyszínei javarészt japánok, nagyon is globalizált novellák sorakoznak a könyvben. McDonald’sot számos országban ki lehet rabolni (miként azt az egyik elbeszélés főszereplője, egy frissen egybekelt pár teszi), és az is bármelyik feleséggel megeshet, hogy egy tiroli nadrág beszerzése közben döbben rá arra, hogy gyűlöli a férjét. A csupán nagy vonalakban fölvázolt figurákkal megesett sztorik sem feltétlenül hatnak újdonság gyanánt: a szürrealizmussal átitatott méla elesettség és a tartalmatlan, tétova útkeresés mindnyájunk számára ismerős. Az elbeszélői hang az egyes szám első személy ellenére a Murakamitól megszokott módon szenvtelen, a kurblimadárról pedig azóta tudjuk, hogy az író később megint találkozott vele.
A legjobb novellák azok, amelyek női szemszögből láttatják a hétköznapok szürreális egyformaságát. Egyébként ez a válogatás erőteljes edzés, olykor kielégüléshez vezető előjáték a későbbi sikerregényekhez.
Fordította: Nagy Anita. Geopen, 2014, 408 oldal, 3990 Ft
