| Minimum tizenegyes! A Magyar Narancs irodalmi sikerlistája – magyar irodalom 1. Tompa Andrea: Omerta (Jelenkor) 162 pont 2. Vida Gábor: Egy dadogás története (Magvető) 111 pont 3. Parti Nagy Lajos: Létbüfé (Magvető) 95 pont 4. Vajda Mihály: Szög a zsákból (Magvető) 46 pont 5. Tóth Krisztina: Párducpompa (Magvető) 37 pont 6. Terék Anna: Halott nők (Forum–Kalligram) 31 pont 7. Heltai Jenő: Négy fal között (Magvető) 30 pont 8. Szécsi Noémi: Egyformák vagytok (Magvető) 26 pont 9. Szeifert Natália: Az altató szerekről (Kalligram) 25 pont 10. Deres Kornélia: Bábhasadás (Jelenkor) 24 pont 11–12. Csabai László: Szindbád, a forradalmár (Magvető) 18 pont Havasréti József: Nem csak egy kaland (Magvető) 18 pont
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazást követően: jelen esetben május eleje óta) első kiadásban megjelent magyar szépirodalmi vagy azzal határos műfajú négy kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva. A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Ambrus Judit, Bazsányi Sándor, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bedecs László, Bojtár Endre, Csáki Márton, Csehy Zoltán, Deczki Sarolta, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Görföl Balázs, Harmath Artemisz, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Kálmán C. György, Kling József, Krupp József, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Margócsy István, Németh Zoltán, Radics Viktória, Szilágyi Márton, Szűcs Teri, Visy Beatrix |
Női sorsok, határon túli magyarság, életrajzok: az idei utolsó – és az ősszel elhunyt Tarján Tamás szavazatai nélkül készült első – listánkon szereplő könyvek nagy többsége besorolható valamelyik halmazba, sőt, van, amelyik egyszerre többe is.
Az első helyezett Tompa Andrea harmadik regénye, az Omerta aligha fog csalódást okozni a két korábbi könyv híveinek. A helyszín itt is Kolozsvár, és a szerző ezúttal is plasztikus nyelven megformált monológokon keresztül nyújt alulnézeti panorámát a választott korról. Ez a korszak ezúttal az ötvenes évek, amelyet az Omerta négy elbeszélője négy különböző perspektívából él meg. A könyv centrumában Décsi Vilmos élettörténete áll, aki autodidakta rózsanemesítőként válik a kommunista rendszer dédelgetett kirakatfigurájává. A regény meggyőző erővel mutatja be azt a folyamatot, ahogy a férfi egyre mélyebbre jut az apró öncsalások lépcsőin, ehhez kapcsolódik a Vilmos életéhez kötődő két nő, a nála szolgáló székely parasztasszony, Kali, illetve a félárva hóstáti lány, Annuska elbeszélése, negyedikként pedig az utóbbi testvérének, Eleonórának, a börtönből szabaduló szerzetesnőnek az élettörténetét ismerjük meg. Tompa Andrea megejtő elfogulatlansággal bánik a szereplőivel: nem ítél felettük, hanem hagyja, hogy ők beszéljenek, és ezekből a bőséggel áradó monológokból aztán emlékezetes, többdimenziós figurák formálódnak. Az Omerta szerzője, úgy tűnik, bátran halad tovább azon az úton, amelyet eddigi regényeivel, A hóhér házával és a Fejtől s lábtóllal kijelölt magának. (A műről lásd Sántha József kritikáját lapunkban: Szövegcunami, 2017. augusztus 3.)
Vida Gábor könyve is a romániai magyarság körében játszódik: az önéletrajz hősének édesanyja székely, édesapja alföldi, Arad megyei. Az egyetemi évekig elmesélt élettörténetnek mégis inkább csak a háttere – a Székelyföldön kívüli – Erdély, mert a gyerek életének az nem eleven színtere: sokáig csak annyi a kapcsolata vele, hogy vakációzni menet átvonatozik rajta. A könyv belső címlapjára valamiért azt nyomtatta a kiadó: „(regény)”, pedig a szerző világossá teszi, hogy nem regényt ír: „Ha regényt írnék, sokat foglalkoznék azzal, hogy…” Vagy: „de hát nem regény ez”. Arról lehet szó, hogy itt a marketing adott választ a poétika problémájára. Persze a dadogás történetét elmesélő könyv azt is mondja, hogy szerzője írásban is dadog, ami nyilvánvalóan nem igaz – mert inkább hadar. Sok érdekes figura és részletesebb elbeszélést is megérdemlő történet esik áldozatául annak, hogy az író csak elmond valamit, de nem ábrázol: már Willről és Tomról, a nagybácsikról is külön könyvet lehetett volna írni. Ebből a sietségből fakad, hogy a szöveg sok helyen publicisztikus. Ahol spekulál és tanulságokat von le, sohasem olyan jó, mint ahol igazán ábrázol, például a középiskolai évekről és a katonaságról szóló kitűnő részekben. Néha egy-egy tömör kép is nagyot villan: az erdei kápolna oltára előtti kovácsoltvas kerítés rácsára akadva elpusztult őzbak látványa egy nagyszerű novella méltó zárása is lehetne.
Amikor a Grafitnesz megjelent, a mai egyetemisták fele még nem tudott olvasni. Éppen ideje volt tehát, hogy Parti Nagy Lajos – aki végtére is az egyik legjobb élő magyar költő – újra versekkel jelentkezzen. A 2003-ban megjelent kötet két részből állt, az első felében főleg alkalmi darabok kaptak helyet, a második felét pedig Dumpf Endre elmegyógyintézeti ápolt „őszológiai gyakorlatai” foglalták el. Az új kötet a Dumpf-etűdök időközben bő háromszorosára gyarapodott gyűjteményét tartalmazza, és Parti Nagy nemcsak új darabokat írt, hanem ki is húzott a régiek közül, illetve némelyiket átírta. Joggal merül fel az óvatos kérdés, kibírt-e az ötlet, a nyelvi és poétikai szerkezet tizennégy évi pihentetést. A válasz egyértelműen igen: a könyv csak a vége felé veszít egy kicsit a lendületéből – amit aztán a legvégén visszanyer –, de hát a Duna sem állhat csupa Dunakanyarból. A Létbüfé posztmodern őszikék, Goethétől Berzsenyin, Petőfin, Rilkén, Adyn és József Attilán át Pilinszkyig és Tandoriig legalább két tucat szerzőt megidéző intertextuális levélhullás, amelynek alaphangját a költészet haldokló hattyújának dala és a büfésnő iránti egyoldalú szerelem nyögései képezik. Hosszan lehetne idézni az ilyen telitalálatokat: „egy kerti szék / egy önfeledt nyugágy”, „mentes kávék által a világ elébb?”, „de a nagy tiktak / miben áll? / és ki az órás / a halál?”, „csak az történik / meg amit megírok / sejhaj zenitek sejhaj radírok” – szinte minden oldalra jut egy-egy. A Szódalovaglás után a Létbüfé Parti Nagy újabb költői főműve.
A Szög a zsákból Vajda Mihály eddigi életének első felét memoárok formájában mutatja be, a második részt pedig egy – itt-ott kissé fésületlen – életútinterjúból ismerhetjük meg, amelyet Kardos András készített. Biztos sokan lesznek, akik a könyvet a Lukács-iskola felbomlásáról szóló résznél, hovatovább a névmutatónál kezdik olvasni. Ahogy Vajda a Fehér Ferenchez fűződő viszonyát ábrázolja, abban az egyéni vonásokon túl van valami paradigmatikus: mintha egyfajta Batman–Robin-kapcsolat képződne meg az olvasó előtt, amit Robin egy ponton nem tart az addigi formájában fenntarthatónak. De a könyv ezzel együtt nem életrajz – már csak azért sem, mert a magánélet részleteit igencsak módjával adagolja –, hanem a szerző gondolkodásmódjának története, illetve érdekes bevezetés, ha nem is a filozófiába, de a filozófiai bevezetésekhez. Megtudhatjuk belőle, hogy miről szól – „röviden” – a filozófia: „az ember helyéről a világban”. Mi ma a feladata? „Nem pozíciókat kell kifejtenie, hanem a legkülönfélébb területeken reagálnia kell mindarra, amit az ember általában gondol.” Milyen az igazsághoz való viszonya? „A filozófia, amely az igazságot keresi, szükségképpen tirannikus.” Vajda szemében „a filozófia már rég nem teória, hanem tevékenység.” A könyv azt a nem mindennapi utat mutatja be, ahogy a szerző eljutott ezekig a felismerésekig.
A Párducpompa Tóth Krisztinának a Hazaviszlek, jó? című korábbi köteténél egységesebb, új tárcanovella-gyűjteménye. A hétköznapi eseménymorzsák sokszor állnak össze élvezetes és tanulságos történetté, bár olykor, mint a középkori képeken a szalagra írt szöveg, kissé kilóg a sorok közül a tanítás. A szerző rokonszenvének kitüntetett tárgyát többnyire a társadalom perifériáján élők képezik (a kopasz és vastag nyakú egyének viszont különösen kevéssé számíthatnak a szimpátiájára), de a végén valamelyest enyhül ez a szigorú antropológia: igaz, úgy könnyű, hogy a kötet egyik legkedvesebb írásában, a Thrillerben az elbeszélőn kívül nem is szerepel ember. A kötet egyik legjobb darabja A szatyros nő, amelynek alapját a témakeresés írói helyzete képezi. Az író a jegyzetfüzetét nézegetve próbál rájönni egy korábbi feljegyzésének az értelmére, majd még a helyi lap egyik apróhirdetésének feladóját is felhívja (kiderül, hogy egy rákos beteg szeretné kiegészíteni a hiányos gombfocicsapatait): a szinte mellesleg elinduló történetet végül egy szinte elhanyagolható motívum fogja össze, de éppen ez a célra nem tartó érintőlegesség adja az írás különleges hangulatát. A tárcaírás egyik módszere talán az, amikor az írók rátalálnak valamire, majd megírják elé a történetet, de a legjobb darabok egészen biztosan azok, amikor nem tudjuk már az elején, hogy mi lesz vége.
Terék Anna Halott nők című – Antal László által illusztrált – könyve nem tisztán verseskötet: az öt halott nő szövege nem annyira líra, mint inkább többnyire drámai monológ, erős epikus alapokkal. A monológok már – egy túlélő vagy inkább túlhaló kivételével – a halálon túlról hangzanak el. A tragikus történetek sorában az első, a Jelena című poéma (terjedelme majdnem eléri a János vitéz harmadát) címszereplője azért nyitja magára a gázt, mert a délszláv háborúban eltalálta a fiát egy golyó. A boldogtalanság, a betegség, a háború a meghatározó közege a kötet szövegeinek: a Maja című ciklus a gyerekszájtörténeteket hangolja tragikusra, pontosabban egy szarajevói kislány és testvére tragikus halálát mondja el a gyerekszájtörténeteknek olykor a svéd gyerekversekéire emlékeztető eszközeivel, ami a ciklust a kötet legkülönösebb részévé teszi.
A Szög a zsákból tanúsága szerint Vajda Mihály 1944. március 19., a németek bevonulásának napja óta őriz folyamatos emlékeket. Annak az ugyancsak a Tények és tanúk című sorozatban megjelent naplónak a terjedelme, amely Heltai Jenő életének ezt a dátumot követő egyetlen évét örökíti meg, kétszerese Vajda önéletrajzi kötetének. Ez nem csoda: Heltai ez idő alatt lényegében semmit sem csinált, csak a naplóját vezette, egy időben még azt is percre pontosan dokumentálva, hogy mikor és mennyit szivarozott. Igaz, ha ő nem is csinált semmit, vele – bár nem személy szerint, hanem zsidóként – iszonyú tervei voltak az akkori magyar államnak: a svábhegyi rendőrségen és az Egeres nevű hírhedt börtönben eltöltött napok a napló legemlékezetesebb részei, amelyek sorában a koncentrációstábor-boldogság egy igazi, Kertész Imre tollára méltó napfelkelteélményéről is olvashatunk. Az eseménytelen napok feljegyzéseiből értesülhetünk Heltainak többek közt a zsidóságot, a magyarságot vagy éppen a nőket illető véleményéről is, és ezek minden ponton tartogatnak meglepő mozzanatokat. A humora viszont szinte sohasem hagyja cserben, amikor például arról ír, hogy a tizenkét éves unokája ugyanúgy detektívregényeket olvas, mint ő: „Nem tudom, ő olyan érett, és kijózanodott-e, mint én, vagy én vagyok olyan gyermeteg, amilyen ő.”
A Magvető Kiadóhoz az Európától frissen átszerződött Szécsi Noémi regénye, az Egyformák vagytok nagyon meggyőzően és esztétikailag bőségesen hasznosuló módon árasztja magából a profizmust. Két mai fiatal magyar nő történetét mondja el, mégpedig olyan kiábrándult, többnyire jegesen szellemes, cinikus hangon, hogy azon sem csodálkoznék, ha az író a munka során reggelente rendszeres Houellebecq-olvasással skálázott volna be. Aki a könnyed, csajos regényeket idéző, rendkívül megtévesztő borító alapján vásárolja meg a könyvet, az nagyobbat nem is csalódhatna. Nem könnyű kis életek ezek. Az egyik főszereplő nőtörténelemmel foglalkozik, úgyhogy mellette logikusan, mégis váratlanul bontakozik ki egy harmadik, bizonyos motívumaiban – emigrációs család, siketség – Szécsi korábbi könyveiből ismerős történet. A családi dokumentumok őrzője, egy idős asszony a regény végére szinte egyenrangú lesz a másik két főszereplővel, bár a címben foglalt állítás – „egyformák vagytok” – és a könyv szövegében háromszor is (igaz, egyszer tagadó formában) elhangzó állítás ellenére egyformának nem lehet nevezni őket.
Szeifert Natália regénye is két mai nő történetét meséli el. Szécsi Noémi könyvétől eltérően azonban az Altató szerekről a fejezeteken belül is váltogatja az elbeszélő személyét, ami az elején egy kicsit nehezen követhetővé teszi a regényt. Mindkét könyv részletesen ábrázolja a főszereplők gyerekkorát is, ami azért érdekes, mert ezáltal kicsit infantilizálódnak a szereplők (annyi mindenért lehet felelőssé tenni a gyerekkort), másrészt a nagy elbeszélés, amelynek évtizedeken át a halálát hirdették, mintha az életrajz hátsó ajtóján szivárogna vissza az irodalomba. Szeifert Natália könyvében a gyermekkori fejezeteket inkább csak előzménynek érzem: a könyv a második felétől igazán jó, de onnan nagyon. Csuhai Istvánnak igaza volt, amikor ezt írta az ÉS-ben: „Soha nem olvastam ilyen kifejező, nem mozgalmár és nem vallomásos, hanem elsőrendűen írói, a képzelet generálta, kitalált könyvet a női létezésről, ilyen minden kényszerektől és kompromisszumoktól mentes, nyíltan, tisztán, szabadon felhangzó, magyarul megfogalmazott beszédet az egészen az őrületig kiterjesztett szexualitásról.”
Deres Kornélia Bábhasadás című könyve neurobiológiai, csillagászati, őslénytani és más motívumok bonyolult mozaikját építi fel a verseiben, mégpedig olyan irizáló kavicsokból, amelyek mintha önmagukban és a többiekhez képest is folyamatosan mozgásban lennének. Más szóval: az olvasónak káprázik a szeme. A versek tömör képei gyakran szürrealista meghökkentésnek hatnak, fogalmilag nem mindig lehet a végükre járni, ami nem használ az olvasói figyelemnek. „Bolygónyi szervből így válik színes játékgolyó, tudós csillagászok helyett gyerekek terepe” – írja egy helyen az agyról. Ez a kép például érthető, de itt a megfogalmazás hevenyészettsége (valamiből valami nem annyira „válik”, mint inkább „lesz”) és a hátravetett értelmező rossz hangzása az, ami nem hasznosul esztétikailag. Amikor az olvasó nem érzi, hogy a költő valami posztmanierista stíluseszmény vagy a puszta homály kedvéért homályos, akkor megvan a vers: a Harminc előtt: találkozó című darab úgy beszél egy érettségi találkozón keresztül az életről, hogy az esztétikai élmény érdekében sem a költőnek, sem az olvasónak nem kell ízlésbeli kompromisszumokat kötni.
Csabai László új Szindbád-regénye a tajga után (Szindbád Szibériában) ezúttal a Nyíregyháza, vagyis Nyárliget környéki falvakba, tirpák bokortanyákra kalauzolja el az olvasóit, bár olykor kevesebb idegenvezetéssel is beérnénk: a könyvből néha kicsordul a beledolgozott néprajzi tudás. (Egyszerű szerkesztői feladat lett volna a szókapcsolatoktól a mondatokon át a bekezdésekig mindent törlésre javasolni, ami zárójelben áll.) Érdekes, hogy a szereplőket valahogy kívülről látjuk, tulajdonképpen még Szindbádot is: mintha ők csak a történések médiumai lennének, és a majdnem kilencszáz oldalas könyv igazi szereplője maga a történet volna – és ebben kell lennie valami irodalmi trükknek. Pedig a jó krimi nem feltétlenül irodalom, vagy ha mégis, akkor – talán egyedül Chandlert kivéve – a krimiségén belül az. A Szindbád, a forradalmár a krimi térfogatán túl is irodalom. A főszereplő korát tekintve Szindbád története talán a rendszerváltásig folytatható, utána majd, remélem, jönnek a csillagközi kalandok.
Annak, aki ilyesmire feni a fogát, addig is jó szívvel ajánlható Havasréti József új regénye, igaz, az előző, az Űrérzékeny lelkek vadabb és csillagközibb volt. A Nem csak egy kaland nem folytatása és nem előzménye a korábbi könyvnek, hanem egy mellékszál kidolgozása, az amerikai tévésorozatok világában ezt hívják spin-offnak. Éppen ezért azok is élvezhetik, akik az első könyvet nem olvasták. Sőt, talán jobb ezzel kezdeni, mert a „fekete hús”-nak nevezett titokzatos drog körüli budapesti kísérleteket és az egyik kutató múltját a gyermekkorától kezdve bemutató, bűntényszagú történet követhetőbb, mint a több szálon futó, popkulturális utalásokkal zsúfoltabb Űrérzékeny lelkek volt. A Szaszkó nevű szereplő gyermekkorának leírása pedig egyedülálló módon ötvözi a szegénységrealizmust a pszichedelikus sci-fivel. Kíváncsian várjuk, mi lesz a folytatás. A spin-off spin-offjában talán a titokzatos melák történetét olvashatjuk majd?
