Ha mindenáron meg szeretnénk mászni az olykor kétségkívül elénk tornyosuló, híres le Carré-piramist, az a célravezető, ha mezítláb igyekszünk feltalpalni rá, sorban az éleken. Hogy melyiken először, s hogyan tovább, az úgyszólván lényegtelen, de egy biztos, ha már elhatároztuk magunkat, mind a négyen szükséges végigmenni. Mi csak azért nem pénzfeldobással döntjük el a sorrendet, mert vannak személyes preferenciáink.
Vegyük előre kedvencünket, az értelmiség lelkiismeret-furdalását, illetve heroikus küzdelmét önnön sztereotípiáival, melyeket egykor határozottan avval a céllal állított fel, hogy nehezebbé tegye (a többiek) életét. E világképben a krimi, a kémregény molto snassz dolog, leginkább azért, mert valóban nem igényel különösebb befektetést sem a megalkotása, sem a befogadása. Nem él meg szigorú szabályok, ügyesen klappoltatható kaptafák nélkül. Csak van egy nagy baja, sok esetben roppant élvezetes, ilyenformán mindenki (mondhatni, osztályhelyzetre bűnösen tekintet nélkül) fogyasztja - amit viszont jobb népek előtt illik legalább megmagyarázni. Mely magyarázatok következtében például Patricia Highsmitht, Dashiell Hammettet, de akár még Raymond Chandlert is sikkes egy polccal magasabban tárolni, mint ahová valók lennének. John le Carré egy kapitális díszpinty ebben a bandában.
Mindeme felnyomulásában kétségkívül biztos felhajtóerő szellemes elbeszélői modora, mely Az üldözöttben már szinte túlhajtottan (minél fogva különösen szórakoztatóan) jelenik meg, miszerint az elbeszélői közlések minden szituációban híven követik a hősök tenorját. Tehát végletesen leegyszerűsítve ez úgy hangzik, hogy ha az aktuális fellépő azt találja mondani, hogy a "dagadt vén faszi a kávéspohárral", akkor a mese úgy folyik tovább, hogy az elbeszélő - akinek amúgy is elég bizonytalan, olykor változó is a státusa - kvázi a szöveggel tart, s "dagadt vén fasziról" mesél tovább "kávéspohárral". Így a profin összeállított csapatnak (szereplőgárdának: kémek és ellenkémek, birkózók és szerelmesek) köszönhetően az élénk narratív vibráció látszata az utolsó oldalig (na, jó: majdnem addig) fennmarad. Melyért például ún. értői jó pont is behúzható.
A "színvonalas lektűrök" elengedhetetlen sajátja viszont a történet - azt meg ismerjük (s embere válogatja: szeretjük). Ellenben legtöbbször valami ordas marhaság, világhatalmi szimpátiák kifutója, ám egyben a piramis harmadik éle. Most tessék elképzelni, mekkora sokk volt a rendszerváltás a bolygó fikciófogyasztó rétegeinek. Még az is felmerülhetett sokakban - és itt nem csak riadt kis kelet-európai nációk kuncsaftjaira gondolunk -, hogy eztán még az is előfordulhat, hogy nem lesz miért utálni a papírruszkikat. Tudjuk, hogy mindez tündéri naivitás, de a kellemes, szívmelengető érzés túléléséhez az orosz nagypolitika összes huszárcsínye kevés lett volna a kisbetűs irodalom és a drága filmek nélkül. Lássuk be, le Carré e téren híven teljesít.
Mégis van mindezeknél hatékonyabb horog is - a negyedik élen a legkényelmesebb a séta a piramisra. Mert ez nem más, mint a nosztalgia - amivel a legmegátalkodottabb cenzort (felőlem: értelmiségit) is át lehet verni. Régi tanulság, egy bátorító félmosollyal mindenkit meg lehet venni - le Carré pedig platószám adagolja a nosztalgiát, mondhatni, nyakló nélkül. Fogalmazhatunk finomabban is, maga a megtestesült - olykor nagyon is direkt, olykor kicsikét szofisztikált - ibusz. Hamburg és Bécs, és egyéb mesebeli helyek mindenkor látható, rendszerint nem túl olcsó sztenderdjei mellett egy le Carré-könyv a legutolsó hely e világon, ahol nyugodtan, minduntalani hátratekintgetések nélkül lehet dohányozni. Még szép, hogy nyert ügye van - mint minden nem túlságosan elügyetlenkedett nosztalgiakoktélnak.
Az ilyenre illik mondani - jó okkal -, hogy "élvezetes olvasmány".
Fordította: Falvay Dóra. Agave könyvek, 2009, 277 oldal, 2680 Ft
