Interjú

„Néha kicsit okoskodunk”

Linn Skåber író, színésznő

Könyv

A generációs sztorigyűjteményeivel nevet szerző norvég írót hazájában elsősorban színművészként és tévés személyiségként ismerték korábban. Most e kötetek kapcsán beszélgettünk vele az életük nagy kalandjára váró nyolcvanasokról, a sötét téli fél év okozta magányról, és az ateisták álmairól.

Magyar Narancs: Első könyve, A szívem egy bezárt bódé kamasz monológjai a népszerű svéd gyerekversekre emlékeztetnek. Honnan vette a formát?

Linn Skåber: A mai kamaszokról úgy tartják, nem egészen követik, hogy mi történik körülöttük, csak ülnek a mobiljukkal, egy kis, szűk világot teremtve maguk köré. Szerintem ennek az ellenkezője igaz, szinte mindenről képben vannak, legyen szó a környezetvédelemről vagy arról, hogy anya és apa épp jóban vannak-e egymással. Ezért én „odafigyelő generációnak” hívom őket, és fontosnak éreztem, hogy az ő nézőpontjukból mondjam el a történeteiket. Úgy láttam, hogy a kicsik érzéseit már hűen tükrözi sok gyermekkönyv. A kamaszokon volt a sor. Én is foglalkoztam korábban a kisebbekkel, írtam nekik három évadnyi tévéműsort, és készítettem egy gyereklemezt is. A kamaszokról máshogy akartam beszélni.

MN: A kamasz monológokkal az is kimondott célja volt, hogy a fiataloknak adjon szövegeket a színészi meghallgatásokra. Ez bejött?

LS: A szívem egy bezárt bódé mindegyik monológja dramatizált. Ma is viszik meghallgatásokra, Norvégiában és Dániában is színpadra állították, tehetséges fiatalok játszották, ragyogó kritikákat kapott. Színészként nagy örömöt okozott számomra, hogy láthattam a könyveimet színpadon.

MN: Az anyaggyűjtés során mit tapasztalt?

LS: Leginkább az lepett meg, hogy a kamaszok milyen gyorsan rá akartak térni az élet nagy kérdéseinek boncolgatására. Óvatosan vezettem be az interjúkat, olyan triviális dolgokat hoztam szóba, mint a szabadidő, a foci, a hétköznapok, hogy „mivel töltöd a napod”. Őket meg mintha égette volna, hogy a nagy dolgokról beszélhessenek, a gyászról, a reményekről, a halálról, a szerelemről, a nagy álmokról. Megfigyelhettem, mennyire türelmetlenek velem és a világgal szemben egyaránt. Mintha sürgetnének: „térjünk a lényegre”, „engedjetek minket cselekedni”. De én szeretem bennük ezt a türelmetlenséget. Emiatt válnak ők a legfontosabb hajtóerőnkké.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.