Mi köze a Copacabanának Ostende-hoz? Hogyan rendezi viharos kapcsolatát egy ötvenes munkanélküli anya és koravén lánya? A múzsa rabja rendezőjének második nagyjátékfilmje, a Copacabana Isabelle Huppert és lánya, Lolita Chammah kettősének komédiája. A filmet az I. Frankofón Filmnapokon láthatjuk.
Magyar Narancs: Angol irodalmi és művészettörténeti tanulmányai után keveredett a forgatókönyvírásig és a rendezésig. Hogyan és miért?
Marc Fitoussi: Igazán személyes történeteket akartam elmesélni. Elvégeztem egy európai uniós forgatókönyvíró iskolát és jobbára rövidfilmekhez írtam könyveket. De már akkor idegesített, hogy a rendezők kezében egészen más lett belőlük, mint aminek szántam őket. Hiába találtam ki érdekes figurákat, amint életre keltek, nem ismertem rájuk. A másik ok, ami a rendezés felé vitt, hogy Franciaországban sokkal nagyobb megbecsülésük van a szerzői filmeknek; sokkal több kísérletezést, intimitást vihetek bele egy történetbe, ha magam írom és rendezem.
MN: A múzsa rabja című első nagyjátékfilmjét is ugyanaz a könynyedség, bohémélet jellemzi, mint a Copacabanát.
MF: Nincs ebben semmi számítás vagy koncepció, hogy egy bizonyos irányban akarnám folytatni a pályafutásomat. Egyszerűen szeretem az olyan személyiségeket, akik tele vannak kreativitással, kissé bolondok a szónak abban az értelmében, hogy úgy viselkednek, mint a gyerekek. Van bennük kellő naivitás, őrület, romantika, fantázia. Az életben is az ilyenekhez vonzódom.
MN: A Copacabanában játszik a brazil zene - konkrétan az lenne a dolga, hogy vidámságot csempészszen Ostende-ba.
MF: Szórakoztató paradoxonnak találtam, hogy Isabelle Huppert Brazíliába vágyik. Végül szintén egy tengerparti városban talál magának munkát, miközben a Copacabana strandjairól ábrándozik. Ostende a maga melankóliájával, ködös, opálos klímájával képileg is jól ellenpontozza a vágyálmait.
MN: Mi foglalkoztatta az anya-lány kapcsolatban?
MF: A moziban általában jól működik a generációs felállás: apa és fia, anya és lánya, ilyenek. Különösen érdekes, amikor az anyák nemzedékében több a kaland és a szabadságvágy, míg a fiatalabbak számítóbbak, megfontoltabbak. Franciaországban elég gyakori, főként a 68-as nemzedéknél, hogy a szülők merészebbek, harcosabbak, s a gyerekeikbe jóval kevesebb forradalmi lendület szorult. Nem hinném, hogy a mai huszonévesek a barikádokra mennének, ha most kellene hangot adniuk a követeléseiknek.
MN: Honnan jött az ötlet, hogy Isabelle Huppert-rel és a lányával forgasson?
MF: Lolitával már korábban is dolgoztam. A múzsa rabjában volt egy kisebb szerepe, és úgy váltunk el, hogy amint lehet, folytatjuk. A forgatókönyvet neki írtam. Közben volt egy titkos vágyam, hogy az anya szerepére az édesanyját, Isabelle Huppert-t kérjem fel. Túlzás nélkül őt tartom a legtehetségesebb és legintelligensebb francia színésznőnek. Bármit képes eljátszani, igaz, a rendezők legkevésbé sem a komikus vénájára tartanak igényt. Lolitán keresztül tehát sikerült megkörnyékeznem Isabelle-t, de a döntő érv a forgatókönyv volt. Alighogy elolvasta, igent mondott. Örült, hogy végre egy mosolygós, kamaszosan őrült, frivol szerepet játszhat. Túl sok filmben játszott kemény, száraz, kegyetlen nőket.
MN: Milyen lendületet adott a filmjének a cannes-i start?
MF: Nehéz manapság egy komédiával betörni, azzal együtt, hogy a Copacabana nem vegytiszta komédia. Végső soron elég súlyos témákat érint a vicces dialógusok ellenére: többek között azt az űrt és magányt, amit egy ötvenes nő átél, amikor munkanélküli lesz, és arra kényszerül, hogy egzisztenciális hajszába kezdjen, hogy ne veszítse el az önértékelését, és felvegye a versenyt a munkaerőpiacon. Másfelől hasonló küzdelmet folytat a lánya megbecsülésének és szeretetének a viszszaszerzéséért.
MN: A zsánerfilmek bensőséges hangját ötvözi a komédiával. Vannak ehhez mesterei?
MF: Egyfajta megfáradás tapasztalható a francia moziban éppúgy, mint a szellemi életben. Mindenki kissé bezárkózik a maga világába. Engem leginkább Francois Truffaut inspirált, aki elég súlyos filmeket csinált a komédia "leple" alatt. Mit szól például a Bársonyos bőrhöz? Nála a gyengédség és a humor karöltve járt, mint a Zsebpénzben vagy az Amerikai éjszakában. A vígjáték haldoklik Franciaországban, mert mindenki azt hiszi, hogy egyenlő a poénkodással, a hülyéskedéssel. Nálam ez sokkal diszkrétebb, összetettebb; sokfelől hallottam, hogy inkább szomorúnak, mint vidámnak találták a Copacabanát. Szeretem, ha a néző szabadon választja meg, hogy min nevet, és min gondolkodik.
