Magyar Narancs: Mikor lesz "majd legközelebb"?
Barna Imre: Parancsolsz?
MN: 1986-ban megjelent Bob Dylan-könyvedben azt írtad, hogy az egy évvel korábbi Biograph című lemezről már nem beszélsz, csak "majd legközelebb".
BI: Biztos, hogy nem fogok még egy könyvet írni róla. Á, nem... Akkoriban úgy volt - és ez óriási ügynek számított -, hogy Dylan koncertezni fog nálunk. A Zeneműkiadó ki akart adni egy könyvet, és a megbízás kerülő úton végül hozzám érkezett. Nem voltam úgynevezett rajongó, de bőven benne volt az érdeklődési körömben a rock világa. Vagy mondjuk úgy, hogy a hatvanas éveknek nevezett tünetegyüttes. Beleástam magam a dylanológiába, és szerencsés véletlenként egy ösztöndíjféleséggel a British Libraryben is "kutathattam". Úgy fogtam fel, hogy kiírom magamból az ifjúsági életérzést, de persze komolyan vettem a konkrét feladatot is: muszáj volt jelezni a könyvben, hogy az életmű messze nincs lezárva. A koncertre akkor különben nem került sor, de Dylan azóta kétszer is járt Magyarországon.
MN: És hogyan lettél - egy ősrégi Narancs-interjú címe szerint - "Umberto Eco magyar hangja"?
BI: A Rózsa nevét először nem én kezdtem fordítani, de az, akit szerkesztőként eredetileg kiszemeltem, a próbafordítás után egy évig nem hallatott magáról, és Lator László, a latin csoport akkori vezetője azt mondta, lássak hozzá én. A nyomdai átfutások sem voltak akkoriban rövidek, úgyhogy a könyv tetemes késéssel jelent meg 1988-ban. Különben szerepel az előszóban egy mondat az 1968-as Prágáról - "Öt nappal később a szovjet csapatok megszállták a szerencsétlen várost" -, nem tudom, mi marad ebből a könyvben, ha időben, a nyolcvanas évek elején jelenik meg.
MN: Azt mondják, Eco valóságos "intézmény" Olaszországban. Amikor egyszer levágta az emblematikus szakállát, egy ország hördült fel.
BI: A kilencvenes években borotválkozott meg, A tegnap szigete írása idején. Kérdőre vonták, de csak a regény megjelenése után vallotta be, hogy az új könyv megírásához neki magának is búvárkodnia kellett, és a maszk nem tapadt volna jól a szakállon... Egyébként egy-két éve megint nincs szakálla: a bajusza kivételével teljesen megőszült, úgyhogy leborotválta, azt mondta, nem akar úgy kinézni, mint valami mérges Dzsingisz kán.
MN: Amikor ő volt a könyvfesztivál díszvendége, elég kelletlennek tűnt a dedikáláson. A fordítóival is ilyen undok?
BI: Idén lett nyolcvanéves, vigyáznak az idejére, különösen, ami az ilyen protokolláris feladatokat illeti. A szemiotika professzoraként a Bolognai Egyetemen tanított, a hallgatói imádták. Szerintem még az "unokáit", a tanítványai tanítványait is jegyezni fogják tudományosan. Nagyon jó a humora, az Espresso című olasz hetilap hallatlanul népszerű kolumnistája, hol kicsit "Így írtok ti"-s, hol elmélkedőbb, hol közéletibb, de mindig olvasmányos és okos cikkeket ír. A fordítóival rendkívül figyelmes, egyrészt szemiotikusként pontosan átlátja a fordítás problémakörét, másrészt két könyv erejéig maga is szakmabeli: olaszra fordította Nerval Sylvie-jét, amivel tudósként is sokat foglalkozott, illetve Raymond Queneau-tól a Stílusgyakorlatokat, amihez nem is kell mondani, hogy micsoda bravúrokra volt szükség. Szóval nagyon segítőkész: amikor a Római Magyar Akadémiát igazgattam, rendeztünk egy nemzetközi konferenciát az Eco-fordítók részvételével, arra is eljött.
MN: "A fordítás előadó-művészet" - írod. Mit nehéz előadni?
BI: A fordítás nehézségeit idézve legtöbbször szavakkal példálóznak. Pedig fordítani nem szavakat kell. Itt vannak például a nyelvjárások. A tájszólás magyar koordináták között vidékies, parasztos beszédnek számít, míg mondjuk Olaszországban a dialektusoknak nincs semmilyen szociális vonatkozásuk, mégis markánsan érzékelhetőek a különbségek. Vagy a Baudolino elején van egy tizenkét oldalas fejezet, ami archaikus nyelven van írva. Eco azt kérte a fordítóitól, hogy vegyék elő a legkorábbi nyelvemléküket, és még azokhoz képest is lépjenek vissza kilencven évet. Ezen hetekig bütyköltem, nagy élvezettel, arra is ügyelve, hogy a szövegnek csak a kétharmada legyen érthető.
MN: Nehezen ment?
BI: Ha egy színészt kérdezel arról, hogy mit nehéz eljátszani, nem biztos, hogy egy látványos őrülési jelenetet fog mondani, pláne, ha amúgy is van némi hajlama a ripacskodásra. Maradjunk abban, hogy egy olyan széles paletta, amelyen a jó értelemben vett ripacskodás az egyik szín, a fordítónak is javára szolgál. A munkának sokszor nem a látványos oldala a nehéz, hanem például az, hogy minden mondatnak ott legyen eleje, közepe és vége, alanya és állítmánya - adott esetben a könyvnek mind a nyolcszáz oldalán -, ahol az eredeti szöveg szerkezete és természete szerint lennie kell.
MN: És milyen Eco legújabb nyolcszáz oldala?
BI: Csak kábé hatszáz. Míg a Rózsa nevéből nagy vonalakban az derült ki, hogy van ugyan tettes, de a terv nem egészen abban a formában létezik, ahogy gondolnánk, a Foucault-inga pedig a "Nagy Terv", illetve a hasoncímű hamisítvány nagyszabású, koncepcionális megközelítését adja, az új regény, A prágai temető a hamisítás üzemi működését tárja fel megdöbbentő részletességgel és teljesen hiteles kulisszák között. Egyedül a főhős, a többek közt a piemonti és a francia kormánynak, sőt utóbb még a cári Ohranának is kémkedő Simone Simonini kitalált figura.
MN: Claudio Magris volt a könyvfesztivál vendége. A rendezvényt a MKKE szervezi, amelynek néhány éve elnöke vagy. A díszvendégek pedig az utóbbi tíz évben kétharmados többséggel annak az Európa Könyvkiadónak a szerzői közül kerültek ki, amelyet te igazgatsz. A biológiatesztekkel szólva: "igaz, igaz, nincs összefüggés"?
BI: A kettőnek egymáshoz semmi köze. A rendszerváltás előtt a Magvető Világkönyvtárától eltekintve lényegében csak az Európa adott ki világirodalmat. Össze lehet számolni: valahai Nobel-díjas szerzőink száma a harmincat közelíti. Logikus, hogy ha meg lehet hívni Günter Grasst vagy Vargas Llosát, akkor meg kell hívni, függetlenül attól, hogy ki adja ki a könyveiket magyarul. A meghívásról egyébként nem az elnök vagy az igazgató, hanem - a teljes tagság javaslatai alapján, kétkörös titkos szavazással - a választott elnökség dönt.
MN: Ecóhoz hasonlóan Magris is "nemzeti intézmény".
BI: Érdekes, ő is tudós - germanista -, és ő is ír újságba, a Corriere della Sera rendszeres szerzője. A mi szempontunkból a legfontosabb, hogy az ő nevéhez kötődik az olasz kulturális közéletnek a közép-európai gondolatkör iránti fogékonysága. Leegyszerűsítve a dolgot: divatba hozta Közép-Európát. Az, hogy Magris trieszti, ezzel a fogékonysággal természetesen mélyen összefügg. Ebből több téma, könyv is lett, például a Duna című érzelmes, kultúrtörténeti utazás. Hogy mennyire regény ez a könyv? Ez ott válik érdekessé, amikor a különböző nemzetiségű olvasók elkezdik számon kérni az egyes országokról szóló fejezetekkel kapcsolatban, hogy mi hogyan is volt pontosan. Ennek nincs értelme, mert a könyv annyiban fejlődésregény, hogy mire az elbeszélő megérkezik a Fekete-tengerhez, többet tud, mint a forrásvidéken tudott, és ez ennek az utazásnak egyfajta metaforája is.
MN: Ugye Márai hihetetlen olaszországi sikere is összefüggött a közép-európaiságával?
BI: Azoknak a magyar íróknak, akik az elmúlt évtizedekben külföldön befutottak, általában Németországban kezdődtek a sikereik. A személyes kapcsolatoktól a fordításokon át a két kultúra vagy értelmiség hagyományos érintkezéséig ennek számos oka van. Példátlan tehát, bár nem véletlen, hogy Márai Olaszországból indult. A magyarázat szerintem a Közép-Európa iránti érdeklődés, ami akkoriban jellemző volt Olaszországban. A két háború közti időkben is volt egyébként náluk egy lektűrdivat, amikor Zilahy Lajos vagy az olyan szerzők, mint Erdős Renée, Körmendi Ferenc, kimondottan sikeresek voltak. Itthon jobbára teljesen elfelejtettük őket, miközben minden hetven körüli olasznak ma is a könyökén jönnek ki. Körmenditől A budapesti kalandot máig újra és újra kiadják olaszul, ahogy - persze Isten őrizz, hogy egy kalap alá vegyem vele - a Pál utcai fiúkat is, ami ott mind a mai napig a legnépszerűbb ifjúsági regény, újságosnál lehet kapni, több fordításban, zsebkönyv formában. Egyébként először az én gyerekeim is olaszul olvasták, mert épp akkor voltunk Rómában, és ott jártak iskolába.
MN: A magyar irodalom külföldi népszerűsítéséből a MKKE is alaposan kiveszi a részét a nemzetközi könyvvásárokon való jelenlét megszervezésével. Idén a terület állami szinten a Balassi Intézethez és a Petőfi Irodalmi Múzeum Könyv- és Fordítástámogató Irodájához került, a Publishing Hungary program keretében ők szervezik négy nemzetközi könyvfesztiválon is a magyar díszvendégséget. Mi ebben a felállásban a MKKE szerepe?
BI: A nemzetközi könyves rendezvényeken meghívóként és meghívottként is a MKKE volt és van jelenleg is aktív, cselekvő, szerepvállaló helyzetben. Az ilyen meghívások egy része viszonossági alapon érkezik, korábbi budapesti díszvendégségek viszonzásaként, és akik így eljönnek, állami támogatást kapnak. A könyvfesztiválon minden évben van egy díszvendég. Tavaly az Európai Unió huszonhét országa, köztük Magyarország töltötte be ezt a szerepet. Ezekre mindig kértünk állami támogatást, aztán kaptunk, amennyit kaptunk. Tavaly azt a megismételt ígéretet kaptuk, hogy ezután minden másképp lesz. És úgy lett másképp, hogy a Magyar Könyv Alapítvány utódaként a Publishing Hungary állami szereplővé vált, és az a bizonyos támogatás, amelyet kértünk, hozzájuk folyik be. Most tehát az a kérdés, hogy elválnak-e útjaink, vagy kialakul egy mindenkinek elfogadható együttműködési formula. Az ügy egyelőre nincs lezárva.
MN: A múlt szombat munkanap volt, az idei fesztivál ennek ellenére hozta a számokat?
BI: Igen, az első összesítés szerint most is megközelítettük a tavalyi hatvanegyezres látogatószámot. De tömeg és tömeg között is van különbség: az a gyanúnk, hogy más a könyvfesztivál látogatói összetétele, mint a Vörösmarty tér kora nyári napsütésében és zivatarában megrendezett könyvhét közönsége, és megint mások azok, akik a téli könyvvásár idején keresnek karácsonyi ajándékot. Miután tavaly, az uniós elnökség idején az EU huszonhét tagországa és Magyarország volt a díszvendég, idén Skandinávia és Finnország részvételével ismét kollektív volt a díszvendégség. Tanulságos, hogy olyan országok, amelyek a történelem során nemegyszer háborúztak is egymással, most - vagy két tucat dán, norvég, svéd és finn író révén - egymást erősítve és értelmezve mutatkoztak be. Jövőre egyébként, sok év után ismét, Olaszország lesz a díszvendég, éppen amikor Olaszországban magyar kulturális év lesz. Ami a forintban kifejezett számokat illeti, nagy összesítés nem készül, de az Európa nevében elmondhatom, hogy idén hoztuk, sőt túl is teljesítettük a tavalyi formánkat. Nekünk nagyon testhez álló rendezvény a könyvfesztivál.
