| ||
Magyar Narancs: Sok pofon érte a kitárulkozó memoárért; melyik volt a legfájdalmasabb?
Joyce Maynard: Sok mindent mondhatnak rólam az emberek, de ha azt állítanák, hogy bármiben is eltértem az igazságtól, azt az egyet a szívemre venném. Bár mindennek elmondtak, amiért meg mertem írni, hogy mi történt köztem és Salinger között, hogy milyen volt 18 éves létemre leveleket kapnom egy 53 éves férfitól, aki arra kér, sőt kifejezetten sürget, hogy költözzek hozzá, és éljek vele - de azt eddig még senki sem vetette a szememre, hogy bármiben is hazudtam volna. Soha senki még csak utalást sem tett rá, hogy nem az igazat mondtam volna. Az ujjal mutogatók többsége magát a megszólalást sérelmezte, szerintük jobban tettem volna, ha befogom a számat. Azért kellett volna befognom, mondták, mert az ember felelősséggel tartozik egy ekkora írónak. A nagy íróknak kijár a védelem. Azt valahogy senki sem feszegette, hogy milyen felelősség terheli a nagy írókat a fiatal lányokkal szemben.
MN: 15 év telt el a memoár megjelenése óta. Még mindig tart a kioktatás?
JM: Azóta sem szűnt meg.
MN: Most, hogy Salinger meghalt, beindult a Salinger-ipar; sokan igyekeznek hasznot húzni a halálából. Hirtelen előkerült néhány kiadatlan írás, elkészült egy dokumentumfilm és egy életrajz is. Hogy érinti az új keletű média-érdeklődés?
JM: Én csak a saját történetemre tudok hagyatkozni. És ez ügyben csak annyit mondhatok: olvassák el az Otthon a világbant, és mindenki döntse el maga, ki kit használt ki ebben a történetben.
MN: Biztosra vehető, hogy Hollywood előbb-utóbb játékfilmesíti Salinger életét. Óvná a producereket ettől a lépéstől?
JM: Nem az én dolgom bárkit is óvni Salingertől. Mindenki a saját döntéséért felelős.
MN: Hollywood két könyvéből is filmet csinált, a Majd megdöglik érte Gus Van Sant rendezésében, Nicole Kidman főszereplésével került a mozikba, a Nyárutóból pedig Jason Reitman készített filmet (nálunk februárban kezdik játszani - K. G.). Itt a főszerepeket Kate Winslet és Josh Brolin alakítja - elégedett a szereposztással?
| |||||
JM: Jason Reitman egy teljes évet várt Kate Winsletre, hogy időt tudjon szakítani Adele szerepére. De megérte várni. Josh Brolint pedig korábban mindenki úgy ismerte, mint a hollywoodi filmek közmondásos kemény fiúját, de ez most egy romantikus film; remek alkalom megismerni Brolin gyengéd oldalát is. Az a gyanúm, a nők bolondulni fognak érte. Hatalmas mázlim volt mindkét könyvem megfilmesítésekor, mert onnantól, hogy jöttek a forgatókönyvírók, semmi dolgom nem volt az adaptációkkal. A Majd megdöglik érte forgatókönyvét Buck Henry, a Nyárutóét a rendező, Jason Reitman írta. Nem lehet panaszom egyikükre sem.
MN: Van olyan kifejezés, amit íróként vagy nem íróként tűzzel-vassal irtana? Irvine Welsh például az "awesome"-tól mászik falra, de a "cool" is sokszor felkerül az irtandó kifejezések listájára.
JM: Nehéz választani, annyi az idegesítő kifejezés. De a legidegesítőbb mind közül, számomra legalábbis, a "whatever". Régebben azt jelentette, hogy a beszélőt nem érdekli, mi történik. Ha ma hallom, a köldöknézést, a közönyt, a szenvedély teljes hiányának netovábbját hallom ki belőle. Engem ez a "mindegy, nem érdekel semmi" hozzáállás megőrjít.
MN: És a második számú legidegesítőbb kifejezés?
JM: Rendben, mondok még egyet. Ez, amit most mondok, sosem mulasztja el, hogy felbosszantson. Ülsz az étteremben, jön a pincér, és eléd rakja a tányért, ám mielőtt még továbbállna, rendszerint azt mondja: enjoy! (szó szerint: élvezd!; nem szó szerint: jó étvágyat! - K. G.). De mi szükségem nekem, hogy valaki felszólítson, élvezzem az étkezést? A másik dolog, amire semmi szükségem, hogy azt kívánják: have a good one! Márpedig állandóan ezt kívánják. Annyit tesz, hogy legyen egy jó napod! Ne már, nekem ne mondja senki meg, milyen napom legyen! Ha rossz napot akarok, köszönöm szépen, akkor rossz napom lesz.
MN: Volt egy Amerika-szerte híres cikksorozata, a Domestic Affairs, melyben a családi élet, a saját élete kisebb-nagyobb viszontagságairól írt. Kapott ezért is az olvasóitól?
JM: A legnagyobb felzúdulást azzal a cikkemmel sikerült elérnem, amiben leírtam az egyik szőnyegem történetét. Egy drága perzsaszőnyegét. Vettem magamnak a bátorságot, és megvásároltam, dacára annak, hogy a férjem nem volt túl jól eleresztve anyagilag akkoriban. Erre mit tett? Visszavitette velem a boltba a szőnyeget. Jó régen történt, de még mindig kapok olvasói leveleket. Remélem, nem ért félre: a cikk nem egy szőnyegről szóló esszé volt. A cikk egy nőről szólt, aki hallatni merte a hangját egy házasságban. Talán nem meglepő, hogy az első férjem már nem a férjem.
MN: Amerika irodalmi sztárja, Jonathan Franzen (interjúnk vele itt) szerint a Twitter az ördögtől való. Sűrű Twitter-bejegyzései alapján feltételezhető, hogy ön más véleményen van...
JM: Annyira azért nem vagyok aktív a Twitteren. De van egy Facebook-oldalam, amire naponta ránézek, ha épp nem regényt írok. Egyébként meg micsoda elitizmus már, ha egy író azt gondolja, hogy fölösleges kapcsolatot tartani az olvasókkal. Elég nehezen lennénk meg nélkülük.
