Nem felel meg, úgy felel - Kukorelly Endre Országházi divatok című könyvéről

"Csak két ember van, aki igazán él, aki igazán ember. A költő az egyik, a másik az államférfiú" - idézi a szerző Asbóth Jánost, kommentár nélkül. Ha ez igaz lenne, akkor Kukorelly Endre, a Lehet Más a Politika nevű párt egykori képviselője két évig az élet császára lett volna. A könyvéből nem így tűnik.

Kukorelly Endre könyvének borítóján Kukorelly Endre látható. Mellékalakok: egy darab frakciótárs, valami vicceset mondhat, négy darab arctalan képviselő, egy darab ülésterem. Ez jó, mert pontos, éppen így épül fel a könyv; és rossz, mert komoly szerző nem rakja saját képmását a kirakatba. A hátlapon három idézet olvasható, sorrendben: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Kukorelly Endre. Ez jó, mert provokatív; és rossz, mert ki veszi majd ezek után komolyan? Ezzel pedig meg is érkeztünk a könyv alapkérdéséhez, amely egyben Kukorelly két és fél éves politikusi működésének legfőbb tétje.

Konkrétan harminc hónap, ennyit ült le a parlamentben, a könyv ezekkel a rohangálós, lelkesedős, nyomasztásos hónapokkal és napokkal próbál valamit kezdeni. Naplószerű szerkezet, címekkel ellátott bejegyzések, néhány sortól néhány oldalig, de nem igazi napló, hanem a szerző legendásan akkurátus igazi naplója segítségével utólag gyártott szöveg. Beledolgozott verset, blogbejegyzést, interjút, publicisztikát, parlamenti felszólalást. Olyan nagyon nem dolgozta bele sajnos, leginkább az interjúkat kommentálja, a többit bemásolja. A szöveg sokszor kukorellys, és sokszor sajnos nem az. Néhány lapos mondat, sok direkt egyszerű, semmilyen mondat, sok erős mondat. A Kukorelly-próza nagyjából bármiről tud beszélni, ez nem újdonság, és ettől a tudástól lesz meglepően jól olvasható az Országházi divatok, ami viszont nem próza, vagyis nem szépirodalom, hanem mindegy mi, emlékirat. Nagyjából időrendben halad, a választásoktól a lemondásáig, de tekint előre és hátra. A néhol találó, esetleg a jelenünkre csiklandóan rímelő, néhol tök fölösleges és legtöbbször megjegyzés nélkül hagyott idézeteken keresztül pedig pályára lépnek a dualizmus kori országgyűlés tagjai és a politikai filozófia sztárjai. Mikszáth neve 28-szor kerül elő, a másik parlamenti író, Jókai jócskán lemarad (14), Platón, Roger Scruton és a B‘ëlga együttes hétszer.

Orbán Viktor 45-ször, Schiffer András (Sifi) 62-szer. Tőlük nem nagyon idéz a szerző, ellenben sűrűn emlegeti őket, és mint az a két számadatból kiderül, legalább annyira érdeklik az LMP ügyei, mint a kormány oly emlékezetes lépései. Belső konfliktusokról nem nagyon beszél, mindennapi örömökről és bánatokról sokat. Kukorelly képviselő természetesen politizált, hiszen módosítókat írt, felszólalt és szavazott, de könyve tradicionális értelemben nem tesz politikai ajánlatokat, nem foglalkozik pragmatikusan a szakpolitikákkal, nem elemez konkrét helyzeteket. Másról és másképpen beszél, a mindenséggel méri magát. Foglalkozik még kiváltképp a saját mantráival: "ezt sokszor elmondom majd, régóta mondom, unom. Azért írom le. Azért írok minderről, hogy a toposzaimtól megszabaduljak." Dicséretes törekvés, az olvasó viszont vélhetőleg megelégedne a toposzok egyszeri elismétlésével. Jó, legyen mindegyik kétszer, de ennyiszer? Ez komoly szerkezeti hiba, hiába reflektál rá a szöveg, ahogy az sem segít a helyzeten, ha a vissza-visszatérő szólamok illeszkednek a koncepcióba. A szöveg ugyanis radikálisan használja az ismétlést és a felsorolást, ezzel teszi átélhetővé a politikai viták és a parlamenti mindennapok értelmetlen monotonitását. Véletlenszerű példa: "Tízkor Sportbizottság, délben vissza a plenárisra. Momentán egyedül vagyok, egy Sós Tamás nevű szoci beszél. Aztán Vejkey, 12.10-kor Gyüre Csaba, előtte Bertha Erzsébet - a jogalkotási tv.-ről. Milével az étterembe. Vissza. Kerényi János.Őt se láttam még. 13.05-kor Kozma Péter, őt sem. Lampert őszödibeszéd-purparléja Szakács Imrével. Háromtól fogadóórát tartunk Ertsey Katával. Mindjárt elsírja magát, mondja. Beülünk a választmányira. Nem sokáig." Ez az egyhangú, szenvtelen lajstromozás - magyar és világpolitikáról, sportról és kultúráról - nagy dózisban nagyon hatásos, egyenesen brutális. Néhány kis csillogó gyöngyszem is akad: "Összefutok a folyosón Pokornival, kérdezi, biztos jó-e ez nekem. Most jó. Hát neked, kérdezek vissza, de csak mosolyog." Vagy amikor Lévai Anikó megdicséri a gyerekverseit, majd kapacitálja szerzőnket: "Egyszer majd látogassam meg őket, ha arra járok, mondja, csak szóljak előtte." A hosszabb lírai részek többnyire elég jók (a Menj el! Eksztatikus előadás például kompakt kis remeklés az elvándorlásról, lásd Kukorelly megboldogult blogjában a narancs.hu-n). A hosszabb filozofálások többnyire laposak.

Mert ott is mindig ugyanaz, a toposzok: minden ember elkerülhetetlenül politizál, az értelmiség meg aztán főleg politizáljon, mert a kultúra a parlamentben most senkit nem érdekel, pedig a politika szolgál minket, és nem fordítva, lépjünk túl a megosztottságon, dobjuk ki a régi pártokat, mert lehet más a politika stb. Továbbá olvass, sportolj, vezess naplót, és "ne parázz. Ne üsd szét magad, örülj, hogy luk van a seggeden. Körülbelül ez." Nem részletezem, ezeket a futamokat körülbelül ismeri, aki olvasott-hallott egy-két interjút a szerzővel. A felkészült újságírók értetlenkedtek, a finom értelmiség nevetgélt és bosszankodott, a képviselők néztek hülyén maguk elé. Hogy valaki a parlamentben Dantét idéz, meg hogy ép testben ép lélek. Latinul. Plusz szóviccek. Elszállt, naiv, hatástalan, közhelyes. Néha én is nevettem és bosszankodtam, de visszatekintve már nehéz lenne Kukorelly szereplésénél üdítőbbet találni az Országgyűlés szégyenletes négy évében. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy az a sok hittől dagadó, az élet és a művészet élvezésére buzdító mondat, tehát a politikában botrányosan szokatlan beszéd ne lett volna hatással azokra a százezrekre, akik a tömegmédiában belefutottak. Vagy a puszta tény, hogy egy normális, hétköznapi faszi, horribile dictu költő, önként bevonult a bolondokházába.

Beült és figyelt, nézte magát és a kollégákat, mintha állatkertben járna, és közben riasztóan élesen látta meg a gyűlölködő, gombnyomogató, vállvonogató politikusokban az embert. Ült, figyelt, nyomogatott, és egy idő után nem bírta tovább. Beleszeretett az LMP-be, beszállt, látta a párt hibáit, látta a saját hibáit, fájt neki a belső támadás, kiszállt, szerette tovább. Nem Jókai, nem Mikszáth, nem profi politikus és nem politológus. A könyve nem szépirodalom és nem elemzés, de igazi könyv igazi mondatokkal, és benne van ez a négy év, négy év az életünkből.

Libri, 2014, 283 oldal, 3490 Ft