Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: A zenei érdeklődés mellett mikor, miként jött az írás?
Szvoren Edina: Erre sosem tudok válaszolni. A zenei képességek természetük szerint hamarabb megnyilvánulnak. Ez egyben a hátrányuk is: erősebben terelik az embert egyetlen meghatározott irányba. A nyelvi készségek viszont nem annyira specifikusak, hiszen a nyelvet, úgymond, mindenki használja. Először kamaszkoromban, a nagy olvasmányélmények hatására éreztem, hogy nekem valami dolgom van az irodalommal.
MN: 2005-ben kezdett publikálni. Mikor volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy nem a fióknak ír?
SZE: Amikor a mondatok összeálltak művé. Sokáig az volt az alapproblémám, hogy nem bírtam elviselni a szövegeimet. Ez olyan erős akadály volt, hogy megírni sem tudtam őket.
MN: Nehéz volt eljutni odáig, hogy a saját szövegei ne zavarják? Hogy sikerült túllépni ezen?
SZE: Nem léptem rajta túl, de javult a helyzet. Néha azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb, legerősebb segítségem sajnos éppen az irtózás, az ellenállás, amit le kell gyűrni. Mindig gyanús a szememben, ha írás közben nincs mivel szembemennem. Sőt, kifejezetten hasznosnak látom, ha van valamilyen cenzúratényező, akár bennem lévő, akár rajtam kívül álló korlátok, amik szabályozzák a "sávszélességet". Van valami furcsa, többszörös, nem közvetlen összefüggés minőség és nyomás között.
MN: Mik ezek a cenzúratényezők?
SZE: Erről a legnehezebb beszélni. Az egyik talán az, hogy alkalmas legyen a szöveg arra, hogy szembenézzek vele. Most nem vagyok abban a helyzetben, hogy feltérképezzem, mik a szembenézés akadályai, vagy mik azok, amik lehetővé teszik. Az írásnak nagyon személyes régiókból kell vennie a tárgyát, de közben értelmezhetőnek kell lennie mások számára is. A hitelét belőlem kell merítenie, de az érthetőségét valami közösből, általánosból.
MN: Kifordult élethelyzetben levők, sérült emberek szólalnak meg, vagy éppen a többször is visszatérő gyermekhang. Honnan meríti a figurákat?
SZE: Nem árulok el nagy műhelytitkot: amit magam körül vagy magamban látok, azt használom fel. Mi mást? Persze amit magamban találok, az sokszor éppen olyan súlyú lelet, mint ami körülöttem van, nem okvetlenül jelentősebb. Aztán mindezt összerázom, mint egy koktélt. Attól azért borzadozom és félek, hogy egy az egyben vegyek át dolgokat az életemből. Nem az elveim miatt, hanem rejtőzködésből, és mert az írás nem bekebelező, hanem távolító aktus: József Attilával szólva "megrágni és kiköpni" kell az írást.
MN: A sokszor sötét, nyomasztó világ is ez? Amit maga körül lát?
SZE: Engem is meglepett annak idején, nem gondoltam, hogy ennyire "sötét alak" vagyok, hogy ez az én világom. Mert nem ilyen az életem. Ugyanakkor nyilván van valami mélyebben fekvő oka, hogy mindig ide lyukadok ki. Kétségkívül nem vagyok egy minden ürömben örömöt találó ember, inkább fordítva. De természetesen, mint minden emberi élet, az enyém is színes: a maga szürkeségében színes és változatos, megvannak a maga hullámzásai és árnyalatai.
MN: Nyelvileg nagyon karakteres szövegekről van szó. Rövid, statikus kijelentések, aztán hirtelen váltás, szinte líraivá emelt mondatok. Ez a nyelvi formáltság a hangsúlyosabb, a nézőpontok váltakozása vagy a történet?
SZE: Ha a nyelvi közeg nem stimmel, akkor nem megfogható, nem létezik, amit mondok. A nézőpontváltások pedig abból fakadnak, hogy szeretem a perspektíva nélküli beszédhangokat. A gyermeki nézőponttal ezt a perspektívanélküliséget, a terepnek az életszerű laposságát próbálom becsempészni. A gyerek vagy az értelmi sérült, aki nem lát ki az életéből - ebben esetleg lehet valami nagyon valószerű, mert többnyire az az általános alapélményünk, hogy bármi is van, annak nem tudjuk a végét, nem ismerjük a határait, és nem tudunk kiemelkedni belőle, hogy körülnézzünk. Ezek a kilátás és belátás nélküli beszédmódok ugyanakkor túlságosan beszűkítik az elbeszélés terét, ezért szeretek, ha csak egy-egy mondat erejéig is, kilépni belőlük, felvillantani egy másik távlatot. Hogy fontos-e nekem a történet? Azt hiszem, nem történeteket írok, inkább eseményeket mutatok meg. Egyébként sokszor zavar mostanában, hogy túl élesek a mondatok, túl kontúrosak nyelvileg. Lehet, hogy azért írok így, mert olvasói tompultságomban, kissé fásultan én magam is csak erre reagálok.
MN: Akkor ezzel egy magasabb ingerküszöböt akar átugrani...
SZE: A sajátomat. Kell, hogy valami tétje legyen a megszólalásnak. Az első kötet után viszont úgy éreztem, jó lenne kevésbé kontúros beszédmódokat is uralni. Ez talán újabban néha sikerül.
MN: E miatt az ingerküszöb miatt kerülnek elő a sokszor a hihetetlenség határáig, abszurddá fokozott borzalmak, kiforgatott, végletes helyzetek is?
SZE: Amiket írok, eredetileg az élet közhelyei, amelyekből viszont kihagyom azt, amire az olvasó amúgy is gondolhat, ami egyértelmű. Egyszerűen idegenkedem a banalitásoktól. Ha az ember elmegy egy bizonyos határig ebben a kivonatolásban, akkor rájön, hogy a közhelyes és az abszurd nagyon közel kerül egymáshoz. Ez a határ, ez a közelség izgat.
MN: A társadalmi problémák, a szociális érzékenység és a politikai témák bevonása az irodalmi műbe - ez most szinte divat. Hogy viszonyul ehhez?
SZE: Minden téma társadalmi. Ami élő, eleven, nem tud nem az lenni. Nyilván lehet direktebben is művelni ezt, de az nekem nem annyira fekszik. Többek közt azért nem tudtam írni korábban, mert komoly problémám volt, hogy az írás miként tudna a valóságra vonatkozni anélkül, hogy annak egyes kijózanító elemei - olyan szavak, mint a Coca-Cola - megjelennének benne. De kijózanító nemcsak a prózaiság lehet, hanem akár egyfajta varázsosság vagy "történetesség" is. Ami az életben, úgymond, novella után kiált, abból nálam a legritkább esetben lesz mű. Az a kérdés, hogyan lehet kikerülni a túl prózai világot, a valóság azon részét, amely nem alkalmas arra, hogy fikcióvá váljon - és közben mégis nagyon erős világszerűséget létrehozni. Ez a problémám annyiban változott, hogy mára bővült a fikcionalizálható tárgyak, szituációk, karakterek és szavak köre. Apró lépésekkel tágítom a kört, egyre több minden belefér az írásaimba. Lehet, hogy egyszer még azt a szót is leírom, hogy parlament.
MN: Vannak további, konkrét tervei? Esetleg egy regény?
SZE: Alapvetően semmit nem tervezek, regényt végképp nem. Tárcanovellákat, tárca hosszúságú írásokat próbálok írni, erre alkalom is lesz a Népszabadságban - hátsó szándékom, hogy ebből egyszer valami kötet legyen. De nincs semmi különösebb tervem, teljesen nyitott vagyok: kíváncsian várom, mit fogok művelni.
Szvoren Edina kötetéről kritikánk itt olvasható.
