"Ezek az emberek elpusztíthatatlanok" Interjú Térey Jánossal

  • Vári György
  • 2013. február 13.

Könyv

A már negyvenes évei elején is szinte klasszikusként tisztelt, színpadi szerzőként is sikeres Térey Jánossal beszélgettünk a hazafias költészet XXI. századi lehetőségeiről, a magyar történelmi emlékezetről és hárításról, nemsokára megjelenő új kötetéről és a Nemzeti Színházról.

Magyar Narancs: A kötetcím választása - Moll - valamilyen lágyságra, szelídülésre kíván utalni?

Térey János: Lágyságra, igen. Vagy éppen annak helyenkénti hiányára. Én magam nem szelídültem meg. A leglágyabb könyvem, azt hiszem, az Ultra volt.

MN: Igen, számon is kérték rajtad itt-ott, epikus, klasszicizáló Téreyt emlegetve.

TJ: Olvasd csak el A hét hazugságot az Ultrából, mennyire találod cirógatónak? Egyik könyvem sem puha, és egyik sem dobhártyaszaggató speed metal. Mégis a Moll a legkeményebb. Azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos értelemben a legkegyetlenebb, csak nem nyers már, mint a kezdetek "rock and roll"-időszakában. A megmunkáltság bizonyos fülekben lágyságnak hat. A moll zenei hangnem általában melankolikus. Sok ilyen tónusú témát pendít meg a könyv. Bekövetkezett tragédiák számbavételét kísérlem meg, nem csupán magyar sorsokról beszélek, hanem európai vagy egyetemes érvényű történetekről is.

Kemény, bár más szempontból kifejezetten női könyv, sorakozik benne pár közelről, sőt belülről ábrázolt nőportré; és melankolikus alapállásában is van valami feminin karakter. A korrektúra napjait éljük, ilyenkor vethetek a kötetre még egy utolsó, immár szinte külső pillantást. Aztán ott van még Beethoven, nála a domináns hangnem szintén moll, és a kötet egyik idézete tőle származik, Op. 132-es vonósnégyesének harmadik tétele, a Molto adagio a zenei mottóm. A másik Prousttól való, akinek uralkodó "hangsora" megint csak a moll.

MN: Azt mondtad, hogy a "magyar sors" kérdései különösen foglalkoztatnak új könyvedben is. Szövegeidből úgy tűnik - a méltán híressé vált Magyar közönytől a Papp Andrással közös '56-os drámátok utóéletéről írott Köztisztaság térig -, hogy ha van a magyar sorsnak általános tragédiája, az a szembenézésre való képtelenség. Ezért kerülünk mindig vissza ugyanazokba a bajokba.

 


Fotó: Sióréti Gábor

TJ: Azt a verset a Kazamaták felemás fogadtatása ihlette, eddigi sorsa, ha tetszik. Tavalyig azt hittem, félig már a felejtés állapotában vagyunk. Nagyon érdekes, hogy amikor ez a meddő és általam halálosan elunt közéleti vers-vita zajlott az Élet és Irodalom hasábjain, csak Bán Zoltán és Radnóti Sándor utalt rá, holott szerintem fontosabb "hozzászólásom", mint a Magyar közöny. A dráma hűvös tárgyilagossággal, semleges kíméletlenséggel kíván láttatni hamis nézőpontokat, amelyek végül megszűnnek, összeolvadnak az állatias erőszakban.

Nem engedi a forradalom nagyszabású csodáját sem egyetlen nézőpontból ábrázolni, ennek a napnak, a pártház ostromának kifelejtésével, retusálásával. Mivel hozzátartozik a történethez. Ezért is volna jó, ha minél többféle rendezői elképzelés mutatna meg belőle valamit. Hajszál híján bemutatták Londonban, és szóba került egy moszkvai premier lehetősége is.

 

 

MN: Aztán mi történt?

TJ: Az, hogy elolvasták az illetékesek a National Theatre egyik központi helyiségében Trencsényi Katalin nyersfordítását, és arra jutottak, hogy ez a darab nagyon magyar vagy legalábbis nagyon közép-európai, ráadásul túl sok szereplővel. Majd leegyszerűsítés és lebutítás helyett inkább valami mást választottak. A moszkvai ötlet végül a fordításig sem jutott el, inkább amolyan többekben élő vágy volt.

Tavaly viszont bekövetkezett valamiféle részleges föltámadás, Máté Gábor végzős színművészetis osztálya készített egy Kazamaták-kollázst, ez volt a vizsgaelőadásuk. Örömmel és némi rezignációval láttam, hogy 2012-ben is aktuális, semmit sem fakult, sőt. A magyar történelmi emlékezet tabuvá teszi azokat a történeteket, amelyekben nem tudja teljes egyértelműséggel elválasztani a jókat a rosszaktól, amelyeket egyik politikai oldal sem tud felhasználni az önigazolásra; ezért néhányan ferde szemmel néznek azokra, akik ezeket a pártház ostromához hasonlóan zavarba ejtő pillanatokat örökítik meg. Majdnem mindenki jobban szereti visszahallani versben-drámában a saját véleményét és előítéleteit, mint termékenyen elbizonytalanodni, nekem a mostani közéleti versreneszánsz erre bizonyíték. A liberális gondolkodás közhelyeit tehetségesen rímbe szedő makámára ez éppen úgy igaz, mint 1956 és más események sötét oldalainak "hazafias" kitakarására.

Ha házi feladat közéleti verset írni, juszt sem írok ilyesmit. Amit én magyar közönynek hívok, az a kultúrközömbösség, a közönség önélegült botfülűsége a művészet felforgató, szemléletváltoztató igazságaira. A pesti színházcsinálók egy része hajlik arra, hogy olcsó élvezeti cikkekkel helyettesítse a fölkavaró élményt. A nézők elégedetten mondhassák távozáskor: "De jól szórakoztunk!" Persze, értem én, fontos, hogy a nép bejöjjön, az ő kíváncsiságuk és az állami szubvenció egyaránt kardinális szempont, mégis. Azzal hízelgek magunknak, hogy a Kazamaták mindenkinek kényelmetlen volt, és ez nem baj. Mostani, frissebb törekvéseim is eléggé nonkonformisták. Tíz éve elég gyakran járok színházba, de szintén nemritkán úgy érzem: kár volt ezt a két órát itt töltenem.

Kevés olyan előadás van, amely mélyen fölzaklat, és a létezés új törvényeire tanít. Van, hogy Münchenig, Bukarestig, de legalábbis Bécsig kéne utazni érte. Az átlag megbízhatóan jó így is: tíz esetből egyszer jövök csak ki egy előadás felénél. Legkevesebbszer ez Alföldi Róbert Nemzetijében fordult elő velem. Otthonos hely, és nem csupán azért, mert itt játszották a Jeremiást is (Jeremiás avagy Isten hidege - a szerk.), vagy mert fordítóként többször is dolgoztam velük. Az épületet hagyjuk, behavazva egész elviselhető. Vidnyánszky Attila pedig elhivatott ember, s hogy színházat vezessen, realitás. Amit viszont szívből sajnálok, az a mostani együttállás és teremtő erő; e pompás társulat, amely szétszóródik hónapokon belül.

MN: A kötetbeli Bihar-versek világa hidegnek, reménytelennek, mozdulatlannak tűnik, amúgy is vonzódsz az elhagyatott tájakhoz, a leépülés poéziséhez. A szülőföld az Isten hidegével kapcsolódik össze a Jeremiás avagy Isten hidege című drámádban is.

TJ: Szülőföldem, a hajdani Hajdú vármegye furcsa módon jót is köszönhetett az ország szétaprításának, míg Bihar a trianoni trauma abszolút vesztese volt. Elég csak az egyik legintenzívebben fejlődő és kulturálódó színmagyar nagyváros, Nagyvárad odaátra kerülésére gondolni. Hogy ezt világosan lássuk: Csonka-Bihar lett az egyetlen olyan vármegye, amelynek nem volt városa egyetlenegy sem. Berettyóújfalu csak később fejlődött várossá: amikor Konrád György ott töltötte a gyermekkorát, még aligha volt az. Én a Hajdúság szülötte vagyok; Bihar világa földtanilag, arculatilag és társadalmilag is más, csak közigazgatási okból lettünk egy megyévé, Bihart én kívülről nézem.

false

 

A Hajdúságban létezik egy homokbuckás erdőség, Erdőspusztáknak hívják. Külsőre mintha valahol az 'rségben lenne, a Vadása-tó környékén. A debrecenieken kívül alig ismeri valaki, nekem viszont első és meghatározó tájélményem. Volt egy szőlőnk, később málnaföldünk a halápi erdő szélén, a román határ közelében. Nagyon erősen rögzült bennem, hogy valamiért soha nem mentünk át Romániába, a Partiumba, pedig semmit sem kellett volna külön tenni ezért, elég lett volna egyszer nem leszállni a vonatról. Nem tettük meg soha, nem is tudom, miért. Apámmal nehéz volt utazni, talán úgy volt vele, hogy ő már járt ott, Váradon mintha barátnője is lett volna legényemberként. Hogy anyám járt-e ott valaha, abban nem vagyok biztos.

Apám alighanem nem kockáztatott, járta csak a saját szűk köreit, mint arrafelé az emberek általában. Nem hiszem, hogy a miénknél sokkal brutálisabb román diktatúrától tartott volna, Rákosi alatt volt katona, '56-ban meg nemzetőr. Borzongatóan hideg táj, mondom, miközben nagyon szeretem. Éppen ezért állítom, hogy a sajátjaim nem közéleti versek, sokkal inkább tájversek, amelyekben megjelenik a történelem eróziójának nyoma. A haza földrajzi fogalom is, legyenek pillanatnyi lakói bármilyenek.

MN: Nem éppen a történetük teszi számodra is érdekessé ezeket a földrajzi egységeket?

TJ: De igen. Nagyon fontos tézise az új könyvemnek, hogy ezek a világok és ezek az emberek elpusztíthatatlanok. Vegyük például Budapestet, amely eddig minden ostroma során elesett, és még mindig a helyén áll. Szemben Berlinnel vagy Varsóval, nem cserélődött ki az épületállomány háromnegyede. Budapest 1945 után is főnixként támadt föl, Debrecennek még a címerében is a főnix szerepel. Erőt ad, különösen alkotóként, hogy most épp egy rosszkedvű ország rosszkedvű fővárosában élünk, bizonyos területeken mégis erős szellemi pezsgést érzékelek.

Ennek a városnak aránylag fiatal kora ellenére is volt mit elherdálnia a dualizmustól kapott örökségéből, és volt mit újjáépítenie. Romjai, feltámadásai mindig erről az örökségről tanúskodnak. De nem csak Pesttel van így, a Fürdőhely, futtában című, a kötetben is szereplő verset például a Balaton déli partja, Fonyód-Bélatelep magasztos leépülése íratta. Tragikum és megőrzés, megörökítés kettőse, ezek érdekelnek elsősorban. Ezért és nem másért foglalkoztatnak a katasztrófák, most éppen a vulkánkitörések.

Egyik fő törekvésem húszéves korom óta az emlékállítás volt: az engem érdeklő alakokról mindig tudni akartam, hová jártak, és mit fogyasztottak - ahol mi most ülünk, az a hajdani Víg Agglegény vendéglő, Babitsnak volt itt az eljegyzési vacsorája -, melyik templomban keresztelték őket. Utóbbi nekem azért is fontos, mert bár templomban engem leginkább ünnepekkor látni, a kálvinizmus számomra mégis megtartó közösség és kulturális hátország. Az ízlés alkalmankénti szigorúságát, puritanizmusát és az írás - egy általam napi rendszerességgel gyakorolt, teljesen irracionális tevékenység - spirituális támogatását jelenti. A líra József Attila számára logika, de hétköznapi ember szemében a szépírás, valljuk be, logikailag bajosan megokolható tevékenység; nehéz belátnia, tulajdonképpen mi értelme, pláne haszna lehet bármiféle transzcendens elemnek. Akárhogy is, a művészet iránti érdeklődésemnek mindig marad egy amolyan lokális dimenziója. A képzeletem is ilyen, először a helyek rendeződnek be a fejemben akkor is, ha drámát írok, aztán népesülnek karakterekkel. És bár izgat a környezetem, mégsem vagyok kisrealista szerző.

MN: Miért idegenkedsz a közéleti költészettől - vagy az elnevezéstől -, ha a legapróbb köztörténésekre is reflektálsz alkalomadtán, az Asztalizene című drámádban vagy a Protokollban szinte napra-órára meg lehet mondani az utalásokból, a közelmúlt melyik pillanatában játszódnak az események.

TJ: Azt nem szeretem, amikor a szellem embere a mindenkori kormányzathoz képest határozza meg magát, a jelenlegi vagy valamelyik előző miniszterelnökhöz fűződő viszonya lesz a platformja, és ebből kiindulva ír verset vagy bármi mást. A szellem birodalmában nem regnálhatnak politikusok vagy pártvezérek. Egyetlen sort sem írhatok azért, mert szeretem vagy utálom emezt vagy amazt a pártot, vagy azért, hogy az elvbarátaim-kollégáim elégedettek legyenek velem.

Ha nagyon fontos egy író számára a miniszterelnöke, könyvet érdemes írnia róla. A vezércikkek harmadnapra senkit sem érdekelnek. Én többnyire kicsit már aznap is unom őket. Politikus neve valamiért manapság egyszerűen nem fér versbe. Adynak komoly politikai vénája volt, és valahogy elfért a versében gróf Tisza István, akit "vad, geszti bolondnak", "gyújtogató, csóvás embernek" nevezett. Az a József Attila-sor, hogy "Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgok" egy zseniális marhaság, amelynek azonban letaglóz az ereje. Gyerekkorom óta skandálom, csak valahogy nincs ilyen vénám.

Ezt most miért nem lehet így, ilyen közvetlen és elementáris versként? Emögött állnak a XX. század összes illúzióvesztései és traumái, a politika presztízsvesztése az értelmiség szemében. Viszont nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy Orbán Viktor pályafutása a XXI. századi magyar drámairodalom egyik legnagyobb témája lesz. Ami most történik velünk, annak valószínűleg elég nagy súlya és jelentősége van. Esetében pedig adott a nagy formátum, fontos cselekedetek, ugyanakkor azok vitatott mivolta, konfliktusok, győzelem, kudarc és újbóli fölemelkedés.

MN: Édesapád, mint mondtad, nemigen lépett ki a köreiből. A te fejedben meg szokott fordulni, hogy hosszabb időre elmész innen?

TJ: Öt hónapos a kisfiunk, egyelőre Pomáz vagy Gödöllő sem jön szóba. De amúgy is, elmenni? Még belegondolni sem szeretnék. Igen, az ember természete mégiscsak jobban érdekel, mint a tájé. Itt tudom, miből mi lett és mi lesz. Itt számon tart minket néhány barát és olvasó, a svábhegyi református gyülekezet, és itt szólítanak sporttársnak az uszodában. Amikor külföldön vagyok, impresszionista mozi megy a fejemben, és impresszionista líra lesz belőle, ami elsősorban Magyarországhoz képest nyeri el a jelentését. A flóra és a fauna nagyon lassan változik, ahogy az emberi természet is, mégis, az emberi alkotókészség folyamatosan meglepetéseket produkál. Műveket és háborúkat.

MN: Mostanában járhatsz a jócskán meghosszabbodott emberélet útjának felén, tekintélyes pálya van mögötted. Mit látsz, ha előre- vagy hátranézel?

TJ: Főleg a családomat látom, ha előrenézek. Ami egyebekben a jövőt illeti, öt kéziratom vár jelenleg megjelenésre. Kiadóm, a Libri kettőről már tud ezek közül. Ha én most öt évig nem csinálok semmit, nekik akkor is lesz munkájuk velem.

Neked ajánljuk