Erdély első önálló gyűjteményes kiállítására is épp abban az évben kerülhetett sor az Óbuda Galériában, de ő maga ennek a megnyitóján súlyosbodó betegsége miatt már nem vehetett részt. Ahhoz pedig, hogy az 1974-ben Párizsban kiadott Kollapszus orv.-ot követően szépirodalmi munkái itthon is megjelenhessenek, újabb öt évre, no meg a rendszerváltásra volt szükség. Az irodalmi környezet mindeközben alaposan megváltozott, a prózafordulat a líráról, a posztmodern előretörése az avantgárd hagyományról terelte el nagyrészt a figyelmet. Erdély szövegei, mondhatni, űrbe érkeztek, így az Idő-mőbiusz címmel 1991-ben kiadott dupla kötet nem is váltott ki katartikus hatást. Annak ellenére, hogy egy szűk réteg számára a mai napig kultikus jelentőségű Erdély költői munkássága, a 20. század második felének kanonikus névsorolvasásaiból továbbra is rendre kimarad. Halálának harmincadik, az Idő-mőbiusz kiadásának huszonötödik évfordulóját tavaly épp úgy nem kísérték megemlékezések (hacsak nem számítjuk ide az egyetlen, igaz, üdítő kivételként megjelent tanulmánykötetet Müllner Andrástól), mint 2014-ben a Kollapszus orv. megjelenésének negyvenedik jubileumát. De hiányzik-e ma még – kérdezhetjük mindezek után – a költő Erdély valakinek, s ha igen, kinek és miért?
*
Habár egy generációval, tíz-tizenöt évvel idősebb volt, mint a 60-as évek végének és a 70-es évek elejének új magyar lírájával előlépő triumvirátus, Tandori Dezső, Petri György és Oravecz Imre, mégiscsak hozzájuk volt több köze, mint, mondjuk, a Versben bujdosót író Nagy Lászlóhoz vagy az A megváltó aranykardot kiadó Juhász Ferenchez. A Héj Oravecztől 1973-ban jelent meg, s a celani lírából inspirálódó, lecsupaszított versnyelve nem lett volna idegen az egy évvel később kiadott Kollapszus orv. versvilágától, mint ahogy Petri 1974-es Körülírt zuhanásának keserű iróniája is kapcsolható lett volna hozzá, ha ezek a szövegek valaha is egy térbe kerülnek. Egyedül Tandori legendás sárga kötete, a ’73-ban megjelent Egy talált tárgy megtisztítása állítható oda végső soron a magyar irodalom kanonizált művei közül Erdély könyve mellé, hiszen egyfelől a líra nyelvéhez való viszonyuk és a vele végrehajtott kísérleteik látványosan összekötik őket, másfelől a két szerző gyakorlatilag is megjelent ugyanabban a térben, s egymásra tett hatásuknak maradt írásbeli nyoma, ha nem is sok.
Mindezt azért érdemes talán jelezni, hogy lássuk, egy éppen többé-kevésbé átalakulófélben lévő költészeti játéktér szélén bukkant fel Erdély a maga lírai ajánlatával, s úgy maradt javarészt visszhangtalan, hogy közben az övéhez hasonló poétikák jóval sikeresebben tudták definiálni a saját pozícióikat; ami még Petrire is igaz, hiszen a második nyilvánosságba ő is majd csak harmadik kötetével, az Örökhétfővel lép át, már ismert és elismert szerzőként. Persze lehetne sorolni még, hogy ki mindenki kísérletezett hasonló poétikával azokban az években, és nem is lenne terméketlen ma összeolvasni Tolnai Ottó vagy a Kormányeltörésbent író Domonkos István szövegeit Erdély kategorikus költészetével, csak hát az az igazság, hogy az ő műveikkel sem került egy porondra a Kollapszus orv., többek között azért sem, mert a szerző maga nem, csak a kötete volt határon túli.
*
A ’70-es évek elején Erdély megpróbált kiadót találni Magyarországon a verseinek, de hamar nyilvánvalóvá válhatott számára, hogy nem járhat sikerrel, mert ’74-ben, a párizsi Magyar Műhelytől kapott Kassák-díjára hivatkozva, és az elutasító levelekkel felszerelkezve – amint erről később Nagy Pál beszámolt – bement a Szerzői Jogvédő Hivatalba, hogy a külföldi kiadás körülményeit tisztázza. Elővigyázatossága nem volt véletlen, Weöres kínos Tűzkút-ügye lebeghetett a szeme előtt. Tíz évvel korábban ugyanis szintén a Magyar Műhely kiadásában jelent meg Weöres elutasított kötete, amire a hivatalos hazai kultúrpolitika azzal reagált, hogy gyorsan itthon is kiadták a könyvet, Weörest pedig cserébe rávették, hogy nyilatkozzon a következőképpen: „Meglepetéssel és döbbenéssel értesültem, hogy a párizsi és hollandiai írók társasága, a Magyar Műhely kiadta új verseim gyűjteményét anélkül, hogy szerződést kötöttünk volna.” Lengyel Balázs erről az esetről mondta: „szó sem volt igaz ebből”.
A Kollapszus orv., Erdély Miklós életében egyedüliként megjelent szépirodalmi munkája tehát Párizsban látott napvilágot. Vagyis ezt a lírát a hazai irodalmi közeg céhes működése nem csak annyiban távolíthatta el magától, hogy szerzőjét soha nem ismerte el költőnek, legfeljebb verskedvelő festőnek (amivel rögtön egyik közeli barátja, a szintén verseket is író Kondor Béla mellé „száműzte”), de egészen konkrétan fizikailag is kívül helyezte a korpuszt a pályán. Ilyen körülmények között nyilvánvalóan érdemi recepciója sem igen lehetett a szövegeknek, amit egyebek mellett talán az is mutat, hogy az egyik (ha nem a leg- és egyetlen) alapvetően fontos kortárs reflexió, Tábor Ádám ’77-re datált esszéje (Váratlan! Kérdés!) is csak 1983-ban jelenhetett meg, s akkor is Párizsban. És itt talán érdemes két gyakran hangoztatott félreértést tisztázni: egyfelől azt, hogy a magyar irodalomnak az a hagyománya, mely szerint az avantgárd mindig külföldön történt (Kassák idején elsősorban Bécsben, a neoavantgárd idején Párizsban), nem annyira az avantgárd mozgalmakról mond el valamit, hanem a magyar irodalmi és kulturális tér nyitottságáról. Másfelől az a jelenség, hogy az avantgárd mindig fél- vagy egész illegalitásban működött Magyarországon, mintegy a „föld alá húzódva”, szűk körben, „befelé fordulva”, megint csak nem az irányzat immanens tulajdonságaiból következik (hiszen az avantgárd művészeti koncepció lényeges eleme minden körülmények között a kommunikáció, akár provokációként vagy irritációként is), hanem mozgásterének korlátozott voltából. Legfeljebb megpróbáltak élni a felszín alatti lehetőségekkel, hiszen más esélyük nem volt. Erdély céhen kívüliségének húsbavágóan éles példázata Pilinszkyvel való kapcsolata: barátságuk hosszan tartó és szoros volt, miközben Pilinszky Erdélyt mint költőt mindvégig dilettánsnak tartotta.
Mindezt azért érdemes fejben tartani, mert Erdély lírájának olvasása ma is, vagy ma még inkább képes revelatív hatást gyakorolni az olvasóra. Ez az önmagát kategorikusnak és „önösszeszerelőnek” nevező költészet csúcsteljesítményeivel (a teljesség igénye nélkül: Miserere orv., Baal-Sém Tov homloka a zsámolyon, Antiszempont, Fényismeret, Metán, Ásványgyapot) még mindig érvényes és izgalmas hozzászólás azokhoz a kérdésekhez, hogy mi a vers, mi lehet, milyen hatással bírhat az olvasójára vagy hallgatójára, hogyan nyitható fel a szöveg az akció és a gondolat irányába, és a többi. Csupa olyan problémát érint ez a líra, amit a magyar költészet sem elméleti-kritikai, sem gyakorlati szinten nem járt körbe eléggé – többek között azért, mert Erdély ajánlatára nem volt füle, illetve a Tandori-féle versfordulat nem túl reflektált kanonizálásával egyszersmind lezártnak és befejezettnek ítélte ezt az egész kérdéskört. Félelmetes belegondolni, hogy Pilinszky például nem vette észre (vagy legalábbis komolyan biztosan nem), hogy a Kollapszus orv. a maga jelentéskioltó és önfelszámoló gyakorlatain keresztül nagyszabású kísérlet a holokauszttapasztalat, illetve a posztholokauszt szituáció nyelvi megragadására. Hogy a Váratlan kantáta című prózavers nyitó sorai 1959-ben már milyen tisztán fogalmaznak: „Mint madarak, melyeket röptükben kitömtek, s azóta ott lógnak az égen, oly mozdulatlan az elhunytak emléke, oly unalmasan megszokhatatlan, nevetségesen fennkölt.” Az esztétizáló magyar líra (s Pilinszky maga is mint igen jelentős esztétizáló lírikus) egyszerűen süket volt, és nagyrészt még mindig az Erdély performatív és gondolati költészetére.
*
Négy évvel ezelőtt, Hét elfogult kommentár a magyar lírához című esszéjében Borbély Szilárd írta: „Akiket [a korabeli kultúrpolitika] kizárt és munkáikat nem fogadta el költői gesztusnak, azok a jelhasználat átalakításának radikálisai voltak. Így rekesztette véglegesen kívül a magyar líra keretein Hajast és Balaskót, valamint Erdély Miklóst, aki pedig maga képes lett volna iskolát teremteni és a magyar líra lemaradását a nyugati tendenciákhoz képest ledolgozni.” Csakhogy ez nem pusztán és nem is elsősorban kultúrpolitikai kérdés (talán sohasem csak az volt, de ma biztosan egyáltalán nem az), sokkal inkább az irodalmi és kulturális élet önképét illető minőségi probléma. Mintha az elmúlt másfél évtizedben addig mondogattuk volna magunknak, hogy ez itt és most a magyar irodalom újabb aranykora, hogy közben elfeledkeztünk arról, hogy eleve avítt fogalmaink sürgős újragondolásra szorulnak. És ez addig ment, míg az irodalmi élet helyét nagyrészt átvette egy kényelmes, konzervatív piac, avagy „népszerűsködés”, ahogy Tamás Gáspár Miklós mondja. Erdély líráját tehát olyan közegben kellene újraértelmezni és újrafelfedezni, ahol megszűnőben van a rétegzetten működő irodalmi élet, hiszen alig vannak viták, s ami van, egyre kevesebbeket érint, a kritikai párbeszéd terepe vészjóslóan leszűkült egy-egy hetilapra és a túlélésért küzdő, alig olvasott szakmai folyóiratokra, a kritikusi pálya mint olyan megszűnt, az internetes fórumok színvonala pedig kiszámíthatatlanul ingadozik a középutas szakmázás és a műkedvelő suliújság szintje között. A párhuzamosan épülő életművek alig lépnek párbeszédre egymással, az irodalmi szerző alakját pedig lassan felváltják a multifunkciós szórakoztatóipari brandek.
Az Erdély-líra olvasása többek között arra is alkalmat adhatna, hogy meglássuk, sokkal több van a hagyományban, mint amennyit feltételezünk róla, s ez a tanulság a mai líraértelmezés pozícióit is felfrissíthetné. Ám ehhez mindenekelőtt az kéne, hogy egyáltalán olvasható legyen ez a költészet – csakhogy 1991 óta nem jelent meg belőle semmi, lényegében az egész hozzáférhetetlen. És ez most már elsősorban nem neki rossz, hanem nekünk.
