Az adott korban többnyire ismert írók zsidósághoz való viszonyulására reagáló társadalom domináns mentalitásából ugyanis elég világosan levezethető, hogy az ország miért botladozik már több mint száz éve kudarctól kudarcig, holott a szerkesztők szerint a kötet mindössze annak feltárására szorítkozik, hogy a korszak irodalmi műveiben milyen "zsidó" identitásképek jelennek meg, így az antiszemita irományok "zsidó"-ábrázolásaival nem is foglalkozik.
Az összetett társadalmi-pszichológiai identitáskonstrukciónak tekintett "zsidó" szó végig idézőjelben áll, amivel a szerzők hangsúlyozni kívánták, hogy nincs eleve adott jelentése; jelentéstartalma az egyes társadalmi koroktól függ, és a másokat (a Másikat) megbélyegző emberek személyiségére éppúgy hatással van, mint annak a személynek az identitásválasztására, akit a stigmával kirekesztettek.
Amíg az 1900-as évek elején a középkori, keresztény antijudaizmusnak még számottevő hatása volt, néhány író identitásválság árán is az ősi vallás elhagyását választotta. A megoldást a krisztianizációban megtaláló Erdős Renée azonban hiába szerette volna középosztálybeli olvasóival és a kritikával katolikus identitását elfogadtatni. Mély hittel átszőtt önéletrajzi művei olvastán legfeljebb odáig jutottak, hogy "zsidó származása ellenére jó magyar". 1938-tól már mit sem számított, hogy katolikus; "zsidóként" nem publikálhatott, 1944-től bujkálni kényszerült. A Horthy-korszak egyre erősödő antiszemitizmusával szembesülő novellista és regényíró Pap Károly elutasította az asszimilációt, helyette a zsidó hagyomány radikális újraértelmezésével kísérletezett: az egyetemes szeretetet hirdető Jézus tanításának befogadására buzdított. 1945-ben koncentrációs táborban halt meg. Ugyancsak megtartotta zsidó identitását a hadifogságáról szóló Szibériai garnizon (1927) című regényével világsikert aratott Markovits Rodion, aki erdélyi szülőfaluja egymással békében élő román, magyar, zsidó és cigány lakosainak életéről írt humoros elbeszéléseivel a kelet-európai zsidó irodalmi hagyományba kapcsolódik. Miközben a háború előtti lengyel falusi zsidóságról szóló novelláiért az USA-ba emigrált Isaac Bashevis Singer Nobel-díjat kapott, Magyarországon Markovits már életében az irodalom perifériájára szorult.
A II. világháború alatt tetőpontjára jutott antiszemita gyűlölködés a magyar zsidóság többségének kiirtásához vezetett, de a társadalom felelősségének tisztázása elmaradt: a Rákosi-korszaktól kezdve a szocialista időszak végéig nem zsidókról, hanem "a fasizmus áldozatairól" általában esett szó. Mint Szilágyi Zsófia kitűnő tanulmánya rámutat, Szabó Magda 1970-ben megjelent, hamar kanonizált Abigél című regényében a háború alatti antiszemitizmust illetően azt írta meg, amit a társadalom hallani szeretett volna: a világháború idején játszódó mű Debrecenről mintázott városában zsidóellenes érzületnek nyoma sincs. Az antiszemitizmus létét tagadó hivatalos ideológia a holokausztról és a háború után lappangva tovább élő zsidóellenességről szóló magyar művek megjelenését sem támogatta. Kertész Imre Sorstalansága 1975-ben valahogy átcsúszott a cenzúrán, de visszhangtalan maradt. A Nobel-díj hazai fogadtatása, Kertész magyarságának tagadása oda vezetett, hogy radikálisan szakított magyar identitásával. Keserű gesztusa, mellyel a berlini Művészeti Akadémiának ajándékozta írásos hagyatékát, arra figyelmeztet, hogy ha elkövetett hibáiból, bűneiből a társadalom még ilyen száz év után sem képes tanulni, a kudarcsorozat folytatódni fog.
ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 286 oldal, 2500 Ft
