Könyv

Oligarchák inváziója

Mark Hollingsworth és Stewart Lansley: Londongrád

  • Kiss Ilona
  • 2012. május 2.

Könyv

Akinek van kedve, ideje és képzelőereje kibányászni a könyv adat- és anekdotatömege alól a fel nem tett kérdésekre adható válaszokat, az nem csak jól szórakozik a vaskos "dokumentumkrimit" olvasva. Hiszen nemcsak az újoroszokra vonatkozó örökzöld közhelyek sorát látja viszont ("minél drágább, annál jobb"; "ha el lehet intézni 25 százalék kedvezményt, akkor is ragaszkodnak az eredeti árhoz"), hanem rekonstruálhatja azt is: miért éppen Londonban teremtettek maguknak pót-Oroszországot azok a - peresztrojka alatt és után - meggazdagodott üzletemberek, akik az utóbbi másfél évtizedben önként vagy kényszerből itt telepedtek le, vagy ide "ingáznak" magángépeiken vagy jachtjukon. Mert az, hogy "Londongrád" nem a Nyugat, s a londongrádi életstílus nem nyugati, első látásra is világos. Hiába a jól hangzónak tűnő fantáziaalcím: Az oligarchák nyugati kultúrája: pénz, politika, fegyver (az eredeti alcím: From Russia with Cash. The Inside Story of the Oligarchs), a könyvből levonható első lehetséges következtetés épp az, hogy az Oroszországból Londonba vándorló szupergazdagok megmaradtak orosznak, nem váltottak kultúrát, legfeljebb csak lakóhelyet.

 


A szinte kizárólag angol nyelvű sajtóforrásokra és irodalomra hivatkozó szerzőpáros számos információt közöl a gazdagságtörténetek - nem mindig, de néha kifejezetten izgalmas - elbeszélése közben. Idézik például a fotóművész Valerija Manohinát, az Abramovics család barátját, aki maga is London és Moszkva között, félúton él: "egyik napról a másikra tele lettek pénzzel, és az első dolguk az volt, hogy egy álomszerű életstílust teremtettek maguk körül". "Ezt az álmot azonban otthon, Oroszországban nem tudták volna megvalósítani" - fűzik hozzá a szerzők, megjegyzésüket azonban könyvük adatai maguk cáfolják meg: a 2000 utáni Moszkvában (és egyes orosz regionális központokban) ugyanis minden luxus elérhetővé vált, ami csak kell a gazdagság jelzéséhez. Ami meg nem, azt azonnal behozatták: "a londoni autókereskedőknél kettesével tették hajóra a legdrágább Jaguarokat, hogy hazavigyék".

 

Hiányosságai ellenére nem alaptalanul ünneplik a könyv orosz fordításának megjelenését is épp azzal, hogy ez az oligarchák világának ez idáig legteljesebb, "az oligarcha- és egyéb fajta cenzúrától" mentes bemutatása. A legteljesebb, és hozzá lehet tenni, a legkritikusabb. A legtöbb újdonságot azok a részek tartalmazzák, amelyben a szerzők a Nagy-Britanniába irányuló oligarchainváziót lehetővé tevő jogi-politikai hátteret elemzik: a orosz (és külföldi) források beáramlását ösztönző "befektetési vízum" bevezetését, a hozzá kapcsolódó adózási rend kedvezményeit, amelyek nyomán New York helyett pillanatok alatt London lett a "második Moszkva". Az orosz kérvényezők igen hamar megkapták a letelepedési jogot, s a Moszkvából érkező kiadatási folyamodványokat a brit hatóságok szükség esetén rendre elutasították, arra hivatkozva, hogy Oroszországban politikai indíttatásból büntetőeljárást kezdenének ellenük. A londoni bevándorlási policy mögötti összefonódó politikai és pénzügyi érdekek, a helyzet nyomán kirobbanó diplomáciai és belpolitikai botrányok leírása mellett különösen fontosak a könyv arra vonatkozó megállapításai, miként idéztek elő radikális átrendeződéseket a korlátlan anyagi lehetőségekkel rendelkező oroszok (és más szovjet utódállamból érkezők, kazahok, azeriek, üzbégek) a londoni felső középosztály életfeltételeiben és ezáltal önmeghatározási lehetőségeiben. Kiszorultak a számukra épült, 18-19. századi negyedekből, nem ők lettek a legfontosabb személyiségek az elegáns klubokban, nem az ő feleségükkel bántak legelőzékenyebben a belvárosi magánklinikákon, nem az ő gyerekeik számítottak a legelsőknek a legelitebb iskolákban.

Ez a Londonra rátelepülő agresszív orosz világ számos tematikus blokkban (ingatlanok, jachtok, magánrepülők, autók, műkincsek) és négy nagyobb portréban bontakozik ki (az oligarchasztárok, Berezovszkij, Hodorkovszkij, Abramovics és Oleg Gyeripaszka mellett megjelenik a kevésbé ismert Alekszandr Lebegyev, Badri Patarkacisvili és mások). Az egymástól rendkívül eltérő személyiségű, különböző élethelyzetbe került üzletemberek legszembetűnőbb közös többszöröse a múltnélküliség. Többségük bizonytalan családi háttérből érkezik (Abramovics például a finnugor rokonaink lakta Komiföldön született, korán elhunyt ukrán zsidó szülőktől), s a tradíciókat tagadó szovjet élet közegében mindannyian maguk építik fel saját életüket és üzleti karrierjüket. A vágyott álomélet megteremtéséhez nincs más modelljük, csak az orosz, viszont már az sem eleven hagyomány számukra. "Moszkvába megyünk, dolgozni fogunk, boldogok leszünk" - mondják a nővérek Csehovnál, de nem mennek Moszkvába, nem lesznek boldogok. "Londonba megyünk, költekezni fogunk, boldogok leszünk" - mondhatnák az oligarchafeleségek, és ők elmennek ugyan Londonba, költekeznek is rendesen, de hogy boldogok-e? Ezt az örök orosz kérdést csak Hodorkovszkij teszi fel - de ő már nem Londongrád, hanem Szibéria perspektívájából.

Fordította: Réti András. Partvonal, 2011, 440 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.