Óriás szellemek - A Web 2.0 és az irodalom(kritika)

  • Pallag Zoltán
  • 2007. november 15.

Könyv

"Ha egyszer egy technológiát felfedeztek, nem lehet megállítani," nyilatkozott a Los Angeles Timesnak a Könyvszemlék csatája című cikkben James Atlas amerikai könyvkiadó, utalva a web 2.0 irodalomra és annak a könyves üzletre gyakorolt hatására. Az Egyesült Államokban a legnépszerűbb litblogok (literary blog) napi látogatottsága 5-40 000 körüli - a millió fölötti havi látogatottságot már a nagy könyvkiadók sem hagyhatják figyelmen kívül.

"Ha egyszer egy technológiát felfedeztek, nem lehet megállítani," nyilatkozott a Los Angeles Timesnak a Könyvszemlék csatája című cikkben James Atlas amerikai könyvkiadó, utalva a web 2.0 irodalomra és annak a könyves üzletre gyakorolt hatására. Az Egyesült Államokban a legnépszerűbb litblogok (literary blog) napi látogatottsága 5-40 000 körüli - a millió fölötti havi látogatottságot már a nagy könyvkiadók sem hagyhatják figyelmen kívül. Így van ez akkor is, ha a hagyományos média kritikusai megegyeznek abban, hogy az irodalmi blogokra szükség van ugyan, de az azokon megjelenő írások nem nevezhetők irodalomkritikának.

Mindenekelőtt ajánlott tisztázni, hogy mit nevezünk irodalmi blognak. A litblog vagy irodalmi napló több típusát különíthetjük el: írhatja irodalmár, szakember és civil olvasó. Azaz nem csak írhatja, hiszen fotók, videók, hanganyagok is felkerülhetnek rá. Az irodalmi blogok a blogoszféra olyan demokratikus fórumai, amelyek képesek kitágítani a jelenkori irodalmi horizontot. Feloszthatók csoportos és egyéni blogokra. Vannak irodalmi blogjaik a legjobb napilapoknak (New York Times, Guardian stb.), és természetesen az irodalmi folyóiratoknak (Virginia Quarterly Review, Spike Magazine, 3:AM Magazine stb.). Ezek legtöbbször szerkesztői vagy szerzői blogok.

*

A magyar irodalmi lapok legtöbbje honlap nélkül vegetál, amelyiknek van, legtöbbször az is csupán leképezése a papíralapú, offline folyóiratnak - a nyomtatott lap szerkesztői egyszerűen feltöltik a lapban megjelent anyagokat, és aztán magukra hagyják őket. Ha ezen lapok interaktívvá válnának és élő kapcsolatot létesítenének az olvasóval, sok minden megváltozna. És akkor nem említettük az online only tartalmakat: miniinterjúk, jegyzetek, rövidebb kritikák, amelyek nem kerülnek be a nyomtatott lapba, de a honlapon elférnének. Videók! Ilyen honlapja tudtommal egyetlen hagyományos irodalmi folyóiratnak van Magyarországon: a többiek vélhetően rosszul értelmezik a hálózati kultúra kihívását. A honlap nem minimum, a honlap lehetőség. Nem utolsósorban az új olvasók megszerzésére. Gondoljuk el, micsoda nyüzsgés támadna egyes offline lapok honlapján, ha az ott megjelenő írásokat kommentelni lehetne, vagy a lap szerkesztői heti 2-3-szor frissített saját blogokat indítanának! Ez utóbbira jó példa Peter Stothard, a Times Literary Supplement főszerkesztőjének blogja (www.timescolumns.typepad.com/stothard/) vagy a VQR csoportos szerkesztői blogja (www.vqronline.org/blog/). Több nagy presztízsű folyóiratban (pl. Boston Review, www.bostonreview.net) nemcsak a tanulmányokat, esszéket, de magát az irodalmi alkotásokat (prózákat, verseket) is kommentálhatják, kommentelhetik az olvasók. Ilyenkor legtöbbször szükség van moderátorra (szerkesztőre), aki meggyomlálja ezeket a fórumokat. Láthattuk, hogy egy hasonló elven működő magyar versportálon olyannyira eluralkodott a demokrácia, hogy a honlap szerkesztői - a személyeskedő, becsmérlő beszédmód, az alpári hangnem miatt - úgy döntöttek, néhány napra beszüntetik a site működését. Ámde komoly hiba lenne egyenlőségjelet tenni a rosszindulatú fórumozók és általában az aktív, részt vevő online nyilvánosság közé.

*

Egyesek egyenesen népművészetnek tartják a litbloggingot - és ennek lehet valami alapja. A web 2.0 megjelenése nagyrészt annak az igénynek köszönhető, hogy az adatok cseréje fölötti kontrollt a felhasználók gyakorolják, ez pedig, ahogy egy szakkönyv írja, "a korábbiakhoz képest radikálisan megváltozott tartalmú viselkedést és beállítódást követel meg, illetve feltételez". A hagyományos média nyújtotta felület az olvasónak sem méretében, sem formájában nem elegendő többé. A felhasználó szerepe megváltozott; mivel immár lehetősége van rá, sokkal aktívabban kíván részt venni a hálózati kommunikációban. Ez az ún. participációs modell vezetett el a blogok megjelenéséig. Az aktív, érdeklődő olvasók egyrészt hallatni akarják a hangjukat bizonyos kérdésekben, másrészt folyamatosan helyreigazítják a tartalmakat, a hibás adatokat, ami egyértelműen jótékony hatással van a közösségi tudásra (lásd a Wikipédiát). Az egyik oldalon Michiko Kakutani, a New York Times rettegett könyvkritikusa küzd, a másikon Dan Wicket bloggerrel, "az olvasók barátjával" találkozunk, vagy más, nagy hatású bloggerekkel, mint Maud Newton, Mark Sarvas vagy Bookninja.

A professzionális blogok persze előbb-utóbb elválnak az egyszerű olvasói blogoktól, amelyek sokszor nem közölnek többet egy-egy könyvről, mint hogy: jaj, de jó! Vagy rossz! Az irodalom profeszszionális szakmunkásai és a blogoszféra laikus aktivistái között kialakul a munkamegosztás. Hisz a kritikaírás mégiscsak a professzionális olvasó, vagyis a kritikus kiváltsága kell hogy legyen. A szerkesztő mint szűrő szerepe ezzel egyértelműen megnő, hiszen általa és rajta keresztül kerülnek fel egy adott honlapra vagy akár blogra a kritikák. (Hacsak nem kommentekként jelennek meg ezek a szövegek.)

Kérdéses persze, hogy a névtelenségbe burkolózó bloggerek között mennyiben lehet különbséget tenni, tudniillik, hogy ki a profi, és ki a laikus olvasó. Az irodalmi blogok esetében is fennáll a veszélye annak, hogy különféle álneveken éppen az érintettek - a könyvkiadók, ne adj' isten a szerzők - fogják manipulálni a könyvek fogadtatását. Előbb-utóbb ki kell találni egy módszert ezen anomáliák kiszűrésére, amennyiben egyáltalán lehetséges.

Mindazonáltal a névtelenségbe burkolózó szerzőnek is rendelkeznie kell azzal a fogalmi készlettel, ami túlmutat a személyes kommentár jellegen. Az is valószínűsíthető, hogy az avatarkritikusok, akik mind a szakmai, mind az olvasói elvárásoknak megfelelnek, nem az utcáról jönnek majd. (Az avatar az internet fórumain megjelenő felhasználó akár tulajdonságokkal is felruházott virtuális énje.) 'k egy második nyilvánosságot képviselnek, amely mentes az irodalmi élet társadalmi kötöttségeitől - így nem elképzelhetetlen, hogy néhány éven belül létrejön egy avatarkánon, a második nyilvánosság kánona. Az pedig nem lehet kérdés, hogy mi hitelesítheti az ezeken a fórumokon megjelenő kritikákat: kizárólag a tisztességes hangnem, hiszen a tisztesség a kritika minimuma. Ez meg a szakértelem lesz egy-egy avatar "arca", amely egy idő múltán akár branddé is válhat; a könyvek vele adathatják el magukat ("Meggyőző jellemábrázolás, az archimandrita alakja egyszerűen telitalálat, briliáns regény" - kakaóscsiga). Az Amazon.com könyváruház már évek óta hasonló elven működik.

Az arc nélküli avatarkritikus jobb híján maszkjára kell vigyázzon, amit ha elveszít, értelemszerűen megszűnik létezni; hiszen éppen e maszk által létezik. Ha kiderül, hogy a rettegett kakaóscsiga valójában dr. NN egyetemi docens, többé nem lesz hitele ítéletének, melynek záloga épp a sebezhetetlenség. Akár a számítógépes játékokban, a virtuális irodalmi valóságban is halhatatlan a játékos, vagyis a kritikus, hiszen publikációja nem hat vissza társadalmi életére, maszkja mágikus erőt kölcsönöz neki. Ezt csak üdvözölhetjük: hiszen egy tisztább, érdek nélkül orientáló, wiki jellegű kritikai élet előtt állunk, amelynek legfőképpen az olvasó látja majd hasznát.

Hamarosan eljön az idő, amikor nemcsak nagy tekintélyű offline kritikusok publikálják majd körbe a legtöbbször általuk szerkesztett irodalmi lapokat, de az online olvasó is érvényesítheti akaratát, hallathatja szavát. A decentralizáltság következtében választhatunk, mit szeretnénk inkább olvasni: zsurnálkritikát, rövid blogkritikát, kiérlelt, hosszabb litblogkritikát (avatarkritika) vagy hagyományos, klaszszikus (akadémikus) könyvkritikát, akár online, akár offline.

Minden olvasó kapja meg a magáét!

Az irodalmi blogok annak ellenére fogják megváltoztatni az irodalmi kánont, hogy részben ugyanazok írják őket, mint a hagyományos lapokban megjelenő kritikákat. A magyar irodalmi élet befelé fordultságából adódóan a magyar nyelvű blogok, éppen a hirtelen jött szabadság miatt, alakíthatják, finomíthatják a kánont, hiszen a személyes függések bilincse itt nem köti a kritikus kezét. Míg a hatalmas angolszász BookWorld kevésbé centralizált, és nem függ annyira a személyes kapcsolatoktól, addig egy kis kelet-európai ország, jelesül Magyarország irodalmát bizony körbelengi a fojtogató baráti ölelések izzadságszaga.

A néhány éven belül kialakuló új kánon persze nem fog gyökeresen különbözni az eddigitől - de egyes szerzők megítélése biztosan változni fog, valamilyen mértékben átalakul a magyar irodalmi tájkép, és az eddig elfoglalt pozíciók közt kisebb migráció indul meg. Annyi biztos, hogy a web 2.0 kesztyűt dobott a hagyományos irodalomkritikának, amit ha akar, ha nem, mindenképpen fel kell vennie. Azt én sem gondolom, hogy az avatar-kritika semlegesíteni fogja az eddigi irodalmi kánont, de ha a legjobb blogoknak sikerül elnyerniük a szenvedélyesen olvasó online nyilvánosság bizalmát, úgy azt a szerepet, a tőkesúly szerepét mindenképpen be fogják tölteni, ami rájuk szabatott. Aggodalomra tehát semmi ok.

Neked ajánljuk

Dobosviccek

„Srácok, van kedvetek meghallgatni a szerzeményeimet?”, szól az egyik legelcsépeltebb dobosvicc csattanója. A közvélekedés szerint a dobosok tipikusan háttérbe húzódó, nem túl izgalmas figurák, de ahogy Dave Grohl, Phil Collins, Don Henley vagy akár Szikora Róbert példája mutatja, megfelelő tehetséggel és szorgalommal belőlük is lehetnek nagy sztárok. Az elmúlt hetekben két neves angol zenekar dobosa is szólóalbumot jelentetett meg – mindkét lemezre érdemes időt szakítani.

Hordta a jelet

  • - minek -

Mátyás Attila számos zenekaron és zenei korszakon átívelő, lassan négy évtizedes pályafutásában különleges epizód a rövid ideig létező Agnus Dei (Isten báránya) zenekar.

Intimebb invenciók

Bacsó Kristóf legutóbbi szerzői anyaga nem konceptlemez, a szaxofonos nem szokott ilyeneket készíteni. A gondolatok, a képzetek, a keresztutalások sokkal összetettebben bontakoznak ki dallamaiból és témáiból, mint hogy kiragasszon egy képet középre, és a körül motozzon a lemez végéig. Bacsó az irányadó jazzalkotók közé emelkedett a rá jellemző nyugodt, intellektuális megközelítéssel; a saját együttesein kívül elsősorban a Modern Art Orchestra szaxofon szólamvezetőjeként és a Zeneakadémia jazz tanszékének élén.

Dehogy vagyunk egyedül

A vígjáték műfaja lefelé tartó pályájának igencsak a végét járja már, s mint számos híres képviselője, mára elgyengült, fárasztó, és ha mond is valamit, az gyakran kellemetlen vagy csitítgatni való. Elég csak az utóbbi idők tömeggyártott spin-off sorozataira gondolnunk, ha az eredetiek színvonalának revíziójával nem is szívesen zaklatnánk fel magunkat.

Tekintetek tüzében

  • Révész Emese

Czene Márta technikai tudása kivételes, nem sajnálja az időt és a fáradságot a részletek megmunkálására, vékony festékrétegei, kifinomult vonalrajza, kimért kompozíciói a reneszánsz fénykorát és a fotórealizmus legjavát idézik. Önmagában ez vajmi kevés lenne azonban ahhoz, hogy érdekes legyen a kortárs szemlélőnek.

Purcell zongorája

Az 1695-ben elhalálozott Henry Purcellnek természetesen nem volt zongorája, hiszen Bartolomeo Cristofori csak egy évtizeddel később találta fel a zongora ősének tekinthető fortepianót, majd újabb 60–70 évnek kellett eltelnie, amíg ez a hangszer lassan egyeduralkodóvá válva kiszorította billentyűs társait. „Purcell, a zongora poétája” – kommentálta a koncert előtt egy barátom kissé helytelenítő mosollyal Szokolov műsorát, aki a koncert teljes első félidejét az angol mesternek szentelte.

Az az űzött hang

„A csapat a Váladék nevű kocsmában gyűlt össze, hogy levonja a nap tanulságait”, olvassa fel színtelen hangon, hadarva A hosszú nap című tárcanovellájának első mondatát Tar Sándor valamikor 1993-ban. Hova sietett vajon? Vagy inkább honnan menekült? Semmi érzelem nincs a hangjában, és mégis zaklatottnak tűnik, talán a gyorsan eldarált szavak, a szinte fuldokló lélegzetvételei miatt. Hallgatni is felkavaró.

Az élet értelme

Ferdinand von Schirach izgalmas szerző: jogászból lett író, ami a hazánkban is játszott két színdarabján meg is látszik. A Terrort a Katona József Színház mutatta be 2016-ban, az Istent most láthatjuk először. Mindkettő zárt tárgyalás formáját ölti, a Terror a tárgyalóteremben játszódik, s bár az Istenben elhangzik az intelem, hogy „ügyvédnő, nem a bíróságon vagyunk”, és látszólag egy nyílt pódiumbeszélgetésen veszünk részt, valójában teljesen nyilvánvaló, hogy de, most is a bíróságon vagyunk. Ahol mi, nézők vagyunk bírók, és a felsorakoztatott számtalan érvből kell levonnunk a végső következtetést, majd szavaznunk kell arról, hogy támogatjuk-e Kertész Tibort abban, hogy orvosi segítséggel vessen véget az életének.

Korszerűtlen elmélkedések

  • Zelei Dávid

„Valószínűleg nem vagyok regényíró; valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud”, nyilatkozta egyszer a portugál José Saramago. Magyarul eddig hiányzó regényét, a Festészeti és szépírási kézikönyvet kézbe véve pedig minden eddiginél jobban mögé láthatunk e Nobel-díjasként azért álszerénynek ható kijelentés miértjének.

Körözik Putyint

A Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC) elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök és Marija Alekszejevna Lvova-Belova, a gyerekjogok oroszországi elnöki biztosa ellen. Mindkettőjükkel szemben az a megalapozott gyanú merült fel, hogy legkésőbb 2022. február 24-ét követően ők maguk adtak parancsot gyermekek kényszerdeportálására és kényszeradoptálására, illetve nem akadályozták meg alárendeltjei­ket ebben. Ez a nemzetközi jog szerint háborús bűnnek számít.

Mindent és mindenkitől

Megkárosítva érzi magát és feljelentést tervez több olyan orosz állampolgár, aki magyar letelepedési kötvényt vásárolt a VolDan Investments Ltd. nevű közvetítőcégen keresztül.

„Még erős a magyar felhozatal”

Mi a helyzet a Trafóval a Sberbank csődje óta? Visszakapták-e a pénzüket? – kérdeztük az illetékestől. A beszélgetés során szó esett még arculatváltásról, színházi fenntarthatóságról, a független előadóművészek helyzetéről, egyáltalán a magyar kultúra kilátásairól.