"Ha egyszer egy technológiát felfedeztek, nem lehet megállítani," nyilatkozott a Los Angeles Timesnak a Könyvszemlék csatája című cikkben James Atlas amerikai könyvkiadó, utalva a web 2.0 irodalomra és annak a könyves üzletre gyakorolt hatására. Az Egyesült Államokban a legnépszerűbb litblogok (literary blog) napi látogatottsága 5-40 000 körüli - a millió fölötti havi látogatottságot már a nagy könyvkiadók sem hagyhatják figyelmen kívül. Így van ez akkor is, ha a hagyományos média kritikusai megegyeznek abban, hogy az irodalmi blogokra szükség van ugyan, de az azokon megjelenő írások nem nevezhetők irodalomkritikának.
Mindenekelőtt ajánlott tisztázni, hogy mit nevezünk irodalmi blognak. A litblog vagy irodalmi napló több típusát különíthetjük el: írhatja irodalmár, szakember és civil olvasó. Azaz nem csak írhatja, hiszen fotók, videók, hanganyagok is felkerülhetnek rá. Az irodalmi blogok a blogoszféra olyan demokratikus fórumai, amelyek képesek kitágítani a jelenkori irodalmi horizontot. Feloszthatók csoportos és egyéni blogokra. Vannak irodalmi blogjaik a legjobb napilapoknak (New York Times, Guardian stb.), és természetesen az irodalmi folyóiratoknak (Virginia Quarterly Review, Spike Magazine, 3:AM Magazine stb.). Ezek legtöbbször szerkesztői vagy szerzői blogok.
*
A magyar irodalmi lapok legtöbbje honlap nélkül vegetál, amelyiknek van, legtöbbször az is csupán leképezése a papíralapú, offline folyóiratnak - a nyomtatott lap szerkesztői egyszerűen feltöltik a lapban megjelent anyagokat, és aztán magukra hagyják őket. Ha ezen lapok interaktívvá válnának és élő kapcsolatot létesítenének az olvasóval, sok minden megváltozna. És akkor nem említettük az online only tartalmakat: miniinterjúk, jegyzetek, rövidebb kritikák, amelyek nem kerülnek be a nyomtatott lapba, de a honlapon elférnének. Videók! Ilyen honlapja tudtommal egyetlen hagyományos irodalmi folyóiratnak van Magyarországon: a többiek vélhetően rosszul értelmezik a hálózati kultúra kihívását. A honlap nem minimum, a honlap lehetőség. Nem utolsósorban az új olvasók megszerzésére. Gondoljuk el, micsoda nyüzsgés támadna egyes offline lapok honlapján, ha az ott megjelenő írásokat kommentelni lehetne, vagy a lap szerkesztői heti 2-3-szor frissített saját blogokat indítanának! Ez utóbbira jó példa Peter Stothard, a Times Literary Supplement főszerkesztőjének blogja (www.timescolumns.typepad.com/stothard/) vagy a VQR csoportos szerkesztői blogja (www.vqronline.org/blog/). Több nagy presztízsű folyóiratban (pl. Boston Review, www.bostonreview.net) nemcsak a tanulmányokat, esszéket, de magát az irodalmi alkotásokat (prózákat, verseket) is kommentálhatják, kommentelhetik az olvasók. Ilyenkor legtöbbször szükség van moderátorra (szerkesztőre), aki meggyomlálja ezeket a fórumokat. Láthattuk, hogy egy hasonló elven működő magyar versportálon olyannyira eluralkodott a demokrácia, hogy a honlap szerkesztői - a személyeskedő, becsmérlő beszédmód, az alpári hangnem miatt - úgy döntöttek, néhány napra beszüntetik a site működését. Ámde komoly hiba lenne egyenlőségjelet tenni a rosszindulatú fórumozók és általában az aktív, részt vevő online nyilvánosság közé.
*
Egyesek egyenesen népművészetnek tartják a litbloggingot - és ennek lehet valami alapja. A web 2.0 megjelenése nagyrészt annak az igénynek köszönhető, hogy az adatok cseréje fölötti kontrollt a felhasználók gyakorolják, ez pedig, ahogy egy szakkönyv írja, "a korábbiakhoz képest radikálisan megváltozott tartalmú viselkedést és beállítódást követel meg, illetve feltételez". A hagyományos média nyújtotta felület az olvasónak sem méretében, sem formájában nem elegendő többé. A felhasználó szerepe megváltozott; mivel immár lehetősége van rá, sokkal aktívabban kíván részt venni a hálózati kommunikációban. Ez az ún. participációs modell vezetett el a blogok megjelenéséig. Az aktív, érdeklődő olvasók egyrészt hallatni akarják a hangjukat bizonyos kérdésekben, másrészt folyamatosan helyreigazítják a tartalmakat, a hibás adatokat, ami egyértelműen jótékony hatással van a közösségi tudásra (lásd a Wikipédiát). Az egyik oldalon Michiko Kakutani, a New York Times rettegett könyvkritikusa küzd, a másikon Dan Wicket bloggerrel, "az olvasók barátjával" találkozunk, vagy más, nagy hatású bloggerekkel, mint Maud Newton, Mark Sarvas vagy Bookninja.
A professzionális blogok persze előbb-utóbb elválnak az egyszerű olvasói blogoktól, amelyek sokszor nem közölnek többet egy-egy könyvről, mint hogy: jaj, de jó! Vagy rossz! Az irodalom profeszszionális szakmunkásai és a blogoszféra laikus aktivistái között kialakul a munkamegosztás. Hisz a kritikaírás mégiscsak a professzionális olvasó, vagyis a kritikus kiváltsága kell hogy legyen. A szerkesztő mint szűrő szerepe ezzel egyértelműen megnő, hiszen általa és rajta keresztül kerülnek fel egy adott honlapra vagy akár blogra a kritikák. (Hacsak nem kommentekként jelennek meg ezek a szövegek.)
Kérdéses persze, hogy a névtelenségbe burkolózó bloggerek között mennyiben lehet különbséget tenni, tudniillik, hogy ki a profi, és ki a laikus olvasó. Az irodalmi blogok esetében is fennáll a veszélye annak, hogy különféle álneveken éppen az érintettek - a könyvkiadók, ne adj' isten a szerzők - fogják manipulálni a könyvek fogadtatását. Előbb-utóbb ki kell találni egy módszert ezen anomáliák kiszűrésére, amennyiben egyáltalán lehetséges.
Mindazonáltal a névtelenségbe burkolózó szerzőnek is rendelkeznie kell azzal a fogalmi készlettel, ami túlmutat a személyes kommentár jellegen. Az is valószínűsíthető, hogy az avatarkritikusok, akik mind a szakmai, mind az olvasói elvárásoknak megfelelnek, nem az utcáról jönnek majd. (Az avatar az internet fórumain megjelenő felhasználó akár tulajdonságokkal is felruházott virtuális énje.) 'k egy második nyilvánosságot képviselnek, amely mentes az irodalmi élet társadalmi kötöttségeitől - így nem elképzelhetetlen, hogy néhány éven belül létrejön egy avatarkánon, a második nyilvánosság kánona. Az pedig nem lehet kérdés, hogy mi hitelesítheti az ezeken a fórumokon megjelenő kritikákat: kizárólag a tisztességes hangnem, hiszen a tisztesség a kritika minimuma. Ez meg a szakértelem lesz egy-egy avatar "arca", amely egy idő múltán akár branddé is válhat; a könyvek vele adathatják el magukat ("Meggyőző jellemábrázolás, az archimandrita alakja egyszerűen telitalálat, briliáns regény" - kakaóscsiga). Az Amazon.com könyváruház már évek óta hasonló elven működik.
Az arc nélküli avatarkritikus jobb híján maszkjára kell vigyázzon, amit ha elveszít, értelemszerűen megszűnik létezni; hiszen éppen e maszk által létezik. Ha kiderül, hogy a rettegett kakaóscsiga valójában dr. NN egyetemi docens, többé nem lesz hitele ítéletének, melynek záloga épp a sebezhetetlenség. Akár a számítógépes játékokban, a virtuális irodalmi valóságban is halhatatlan a játékos, vagyis a kritikus, hiszen publikációja nem hat vissza társadalmi életére, maszkja mágikus erőt kölcsönöz neki. Ezt csak üdvözölhetjük: hiszen egy tisztább, érdek nélkül orientáló, wiki jellegű kritikai élet előtt állunk, amelynek legfőképpen az olvasó látja majd hasznát.
Hamarosan eljön az idő, amikor nemcsak nagy tekintélyű offline kritikusok publikálják majd körbe a legtöbbször általuk szerkesztett irodalmi lapokat, de az online olvasó is érvényesítheti akaratát, hallathatja szavát. A decentralizáltság következtében választhatunk, mit szeretnénk inkább olvasni: zsurnálkritikát, rövid blogkritikát, kiérlelt, hosszabb litblogkritikát (avatarkritika) vagy hagyományos, klaszszikus (akadémikus) könyvkritikát, akár online, akár offline.
Minden olvasó kapja meg a magáét!
Az irodalmi blogok annak ellenére fogják megváltoztatni az irodalmi kánont, hogy részben ugyanazok írják őket, mint a hagyományos lapokban megjelenő kritikákat. A magyar irodalmi élet befelé fordultságából adódóan a magyar nyelvű blogok, éppen a hirtelen jött szabadság miatt, alakíthatják, finomíthatják a kánont, hiszen a személyes függések bilincse itt nem köti a kritikus kezét. Míg a hatalmas angolszász BookWorld kevésbé centralizált, és nem függ annyira a személyes kapcsolatoktól, addig egy kis kelet-európai ország, jelesül Magyarország irodalmát bizony körbelengi a fojtogató baráti ölelések izzadságszaga.
A néhány éven belül kialakuló új kánon persze nem fog gyökeresen különbözni az eddigitől - de egyes szerzők megítélése biztosan változni fog, valamilyen mértékben átalakul a magyar irodalmi tájkép, és az eddig elfoglalt pozíciók közt kisebb migráció indul meg. Annyi biztos, hogy a web 2.0 kesztyűt dobott a hagyományos irodalomkritikának, amit ha akar, ha nem, mindenképpen fel kell vennie. Azt én sem gondolom, hogy az avatar-kritika semlegesíteni fogja az eddigi irodalmi kánont, de ha a legjobb blogoknak sikerül elnyerniük a szenvedélyesen olvasó online nyilvánosság bizalmát, úgy azt a szerepet, a tőkesúly szerepét mindenképpen be fogják tölteni, ami rájuk szabatott. Aggodalomra tehát semmi ok.
