Interjú

„Öröm és kaland”

Mán-Várhegyi Réka író

Könyv

Legújabb, Vázlat valami máshoz című könyvében négy mai nő életébe tekint bele. Fanyar iróniával és mély együttérzéssel jeleníti meg szereplőit, de csak töredékesen ismerjük meg az életüket. Könyve koncepciójáról, írói kísérleteiről, női szerepekről, társadalmi megítélésről és az életkilátásainkról beszélgettünk.

Magyar Narancs: A könyvben négy tárcasorozatod került egymás mellé. Hogyan jöttek létre?

Mán-Várhegyi Réka: 2018-ban jelent meg a Mágneshegy című regényem, ezt követően több tárcasorozatra is felkértek. Hezitáltam, ugyanis csigalassan írok, és nem tudok igazán sok időt fordítani az írásra, mivel gyerekeim vannak, munkám, hatszáz dolgom, és még az interneten is el kell töltenem valamennyi időt, hogy például recepteket találjak a hűtőben megmaradt zöldségek felhasználásához. Tudtam, hogy ha még a tárcasorozatokat is bevállalom, akkor egyhamar nem fogok új könyvet írni, pedig nagyon motoszkált bennem a Vázlat… néhány motívuma. Úgyhogy azt találtam ki, hogy ezentúl minden egyes felkérést annak rendelek alá, hogy megírjam ezt a könyvet. Az első tárcasorozathoz kitaláltam egy karaktert, a következőhöz egy következőt, és így tovább. Ha folyóiratba kértek novellát, akkor oda is olyasmit küldtem, ami valamelyik folyamba illeszkedett, de azért a saját lábán is megállt. És mivel úgy éreztem, hogy a napi teendők mellett a képzeletem sem tud igazán messzire szárnyalni, kifejezetten arra törekedtem, hogy minden egyes tárcát valami személyes élményből, hétköznapi bosszúságból, találkozásból indítsak. Aztán a történetet nem tartottam magamnál, éppen ellenkezőleg. Ennek a módszernek és a határidőknek köszönhetően jöhetett létre a könyv.

MN: Töredékes kisregényeknek tűnnek a könyvben a szövegek. Gondoltál arra, hogy összekapcsold vagy kiegészítsd az elbeszéléseket?

MVR: A praktikus okok mellett én inkább úgy tekintek a könyvre, mint írói kísérleti projektre, amely abból a kérdésből indul, hogy egyáltalán milyen könyvet írhat az az író, aki nem tud minden reggel leülni az íróasztalához, hogy aztán írjon ebédig, majd délután egy kis szerkesztéssel folytassa a munkát. Nyilvánvalóan nem én vagyok az egyetlen író, aki nem tudja ezt megtenni, úgyhogy ennyiben sincs semmi szokatlan abban, hogy ez a könyv így, szőrmentén született. Annyi történt, hogy ez a helyzet vált az írás folyamatának és a szövegeknek a témájává és mozgatórugójává. Azon persze sokat gondolkodtam, hogy ha egymás mellé kerül a sok ide-oda írt szöveg, vajon miképpen fognak egymás mellett működni. Hogy például nem lesz-e repetitív az egész, vagy nem lesz-e valamilyen idegesítő lüktetése, ami az eredeti tárcáknak az egymáshoz talán mégiscsak hasonló felépítéséből fakad. Felmerült bennem természetesen az is, hogy esetleg jobb lenne kiegészíteni, megírni a nem megírt részeket, de minél több tárca gyűlt össze, annál kevésbé éreztem ezt jó ötletnek. Aztán amikor már megvolt szinte az összes írás, és egymás mellé kerültek, akkor láttam, hogy ha ki akarnám egészíteni őket, akkor a lényegük veszne el. A szövegbeli nők élete, figyelme, személyisége is töredékes, és ez tükröződik a szövegben is. Valamennyit azért változtattam, egymáshoz fésültem az egyes részeket, kihúztam, ami sokszor ismétlődött, másutt beleírtam.

MN: Benne van a történetekben a folytatás lehetősége?

MVR: Talán igen, de nem gondolkozom folytatásban. Ez a könyv megjelent, szeretnék én is továbblépni, és valami mással foglalkozni.

MN: Mit akartál megosztani a tárcasorozatokban?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.