Magyar Narancs: A könyvben négy tárcasorozatod került egymás mellé. Hogyan jöttek létre?
Mán-Várhegyi Réka: 2018-ban jelent meg a Mágneshegy című regényem, ezt követően több tárcasorozatra is felkértek. Hezitáltam, ugyanis csigalassan írok, és nem tudok igazán sok időt fordítani az írásra, mivel gyerekeim vannak, munkám, hatszáz dolgom, és még az interneten is el kell töltenem valamennyi időt, hogy például recepteket találjak a hűtőben megmaradt zöldségek felhasználásához. Tudtam, hogy ha még a tárcasorozatokat is bevállalom, akkor egyhamar nem fogok új könyvet írni, pedig nagyon motoszkált bennem a Vázlat… néhány motívuma. Úgyhogy azt találtam ki, hogy ezentúl minden egyes felkérést annak rendelek alá, hogy megírjam ezt a könyvet. Az első tárcasorozathoz kitaláltam egy karaktert, a következőhöz egy következőt, és így tovább. Ha folyóiratba kértek novellát, akkor oda is olyasmit küldtem, ami valamelyik folyamba illeszkedett, de azért a saját lábán is megállt. És mivel úgy éreztem, hogy a napi teendők mellett a képzeletem sem tud igazán messzire szárnyalni, kifejezetten arra törekedtem, hogy minden egyes tárcát valami személyes élményből, hétköznapi bosszúságból, találkozásból indítsak. Aztán a történetet nem tartottam magamnál, éppen ellenkezőleg. Ennek a módszernek és a határidőknek köszönhetően jöhetett létre a könyv.
MN: Töredékes kisregényeknek tűnnek a könyvben a szövegek. Gondoltál arra, hogy összekapcsold vagy kiegészítsd az elbeszéléseket?
MVR: A praktikus okok mellett én inkább úgy tekintek a könyvre, mint írói kísérleti projektre, amely abból a kérdésből indul, hogy egyáltalán milyen könyvet írhat az az író, aki nem tud minden reggel leülni az íróasztalához, hogy aztán írjon ebédig, majd délután egy kis szerkesztéssel folytassa a munkát. Nyilvánvalóan nem én vagyok az egyetlen író, aki nem tudja ezt megtenni, úgyhogy ennyiben sincs semmi szokatlan abban, hogy ez a könyv így, szőrmentén született. Annyi történt, hogy ez a helyzet vált az írás folyamatának és a szövegeknek a témájává és mozgatórugójává. Azon persze sokat gondolkodtam, hogy ha egymás mellé kerül a sok ide-oda írt szöveg, vajon miképpen fognak egymás mellett működni. Hogy például nem lesz-e repetitív az egész, vagy nem lesz-e valamilyen idegesítő lüktetése, ami az eredeti tárcáknak az egymáshoz talán mégiscsak hasonló felépítéséből fakad. Felmerült bennem természetesen az is, hogy esetleg jobb lenne kiegészíteni, megírni a nem megírt részeket, de minél több tárca gyűlt össze, annál kevésbé éreztem ezt jó ötletnek. Aztán amikor már megvolt szinte az összes írás, és egymás mellé kerültek, akkor láttam, hogy ha ki akarnám egészíteni őket, akkor a lényegük veszne el. A szövegbeli nők élete, figyelme, személyisége is töredékes, és ez tükröződik a szövegben is. Valamennyit azért változtattam, egymáshoz fésültem az egyes részeket, kihúztam, ami sokszor ismétlődött, másutt beleírtam.
MN: Benne van a történetekben a folytatás lehetősége?
MVR: Talán igen, de nem gondolkozom folytatásban. Ez a könyv megjelent, szeretnék én is továbblépni, és valami mással foglalkozni.
MN: Mit akartál megosztani a tárcasorozatokban?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
