Az Európai Uniót megtámadták, és mi is veszélyben vagyunk, Magyarország háborúban áll, az országot meg kell védeni. A háttérben munkálkodó baloldali erők és a muszlim bevándorlók a kultúra, a vallás, a család megsemmisítésére törekednek. A menekültek vírusokat hoznak be, megerőszakolják a nőket, terroristák vannak köztük. Ezek ma a kormányzati propaganda által harsogott vezető hírek, amelyeket ont magából a tévé és a rádió, de pokoli képek uralják a média egyéb részeit is, az újságosstandokat és az óriásplakátokat: a HVG múlt heti címlapján vérfoltból kirajzolódó Európa, a Narancsén vérfoltos póló, maszkos rendőr. A gyerekek sem kerülhetik ki a terror képeit, és naivitás azt feltételezni, hogy nincsenek rájuk hatással a tévé hírei vagy a szülők aggodalmai. Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel?
Hogyan mondjam el neked?
„Ne késlekedj, beszélj a gyerekeddel!” – korteskedik egy egész sor pszichológus. A Charlie Hebdo elleni és a mostani terrortámadás után is számos szakértőt kérdezett meg a témáról a nyugati sajtó, és a nyilatkozók között több kérdésben is konszenzus van. Az egyik ilyen, hogy mivel a gyerekek valamilyen formában úgyis hallanak a mindennapos szörnyűségekről, így a legjobb, ha az elsődleges információkat a szüleiktől kapják. Válaszoljunk a kérdéseikre, erősítsük vagy cáfoljuk meg őket, de mindenekelőtt mérjük fel, milyen fogalmaik vannak a kérdéses témákról, legyen szó terrortámadásról, a menekültekről vagy a szélsőséges nézetekről. A kommunikáció mellett nagyon fontos, hogy amennyire lehet, maradjunk nyugodtak, ne adjunk hangot a tehetetlenségből fakadó elkeseredésünknek, mert a gyerekek – főleg a kisebbek – a szüleik magatartásmintáit „másolják”. Érdemes a szakértők véleményét megismerni akár egy-egy részkérdésről is, de épp a szakértők tanácsolják azt, hogy elsősorban hallgassunk az ösztöneinkre, és annyi információt osszunk meg a gyerekekkel, amennyit jónak látunk, amelyről azt gondoljuk, hogy fel tudják dolgozni.
A Time pszichológusok megkérdezésével kialakított ajánlása a két héttel ezelőtti párizsi merényletekhez készült, de máskor, másra is jól használható. Eszerint az óvodások az egyetlen korosztály, akiket érdemes távol tartani a hírektől, amennyire lehet, ők ugyanis még összekeverik a tényeket a félelmekkel. A kisiskolások (6–11 évesek) nagy részének azonban megnyugtatóbb a tudás, mint a bizonytalanság. Ez nem azt jelenti, hogy részletezni kell az áldozatok számát vagy az elkövetés módját, de a kérdéseikre mindenképpen válaszoljunk, és azt sem kell eltitkolni, hogy a történtek miatt a szülők szomorúak. Hagyjuk, hogy a beszélgetést a gyerek vezesse, és ne bagatellizáljuk el a kérdéseit, ne legyintsünk az akár irracionális félelmeire, mert ez az a korosztály, amely könnyen magára vetíti az eseményeket. Fontos viszont, hogy a valós tények között megtaláljuk a megnyugtató válaszokat. A kiskamaszok (11–14) esetében biztosra vehetjük, hogy rendszeresen értesülnek a külvilág rémségeiről akkor is, ha ezt mi nem szeretnénk, akár a kortársaiktól, akár a Facebookról. Velük akkor is érdemes beszélgetést kezdeményezni, ha semmi jelét nem mutatják, hogy bármilyen szokatlan probléma foglalkoztatná őket. Ha nem mutatkoznak ebben partnernek, ne erőltessük, egyszerűen legyünk mellettük, és éreztessük velük, hogy biztonságban vannak, mert ez is sokat számít. Ha pedig érzéketlennek vagy csak érdektelennek tűnnek a tragédiával kapcsolatban, ne ijedjünk meg, ez nem a szívtelenség jele – a kamaszok sokféleképpen processzálják a félelmet és a részvétet. A középiskolásoknál adottnak vehetjük, hogy hallottak a közelmúlt terrortámadásairól, és már csak azért is érdemes részletesebben beszélgetni róluk, mert a terrorfenyegetettség, a szélsőjobb erősödése vagy a menekültválság nem olyan problémák, amelyek gyorsan elmúlnának vagy megoldódnának. Kisebbeknél még elég lehet, ha azt mondjuk, nem lesz semmi baj, te biztonságban vagy, de a nagyoknak ez már jó eséllyel nem elég. Ezért hasznos lehet valószínűségekről beszélni, például arról, hogy a terrortámadások ritkák, és hogy Magyarország ebből a szempontból a biztonságos helyek közé tartozik.
Játék, rajz, könyv
A beszélgetésen túl a játék, valamint a rajzolás lehet a legjobb módja annak, hogy a kisebb gyerekek megértsék a nyomasztó információkat, bátran megosszák élményeiket, esetleg félelmeiket. Lovász Andrea kritikus, gyerekirodalom-kutató szerint az életkornak és a gyerekek által feltett kérdéseknek megfelelő beszélgetés, vita, drámajáték, helyzetgyakorlat mind-mind a saját történetek elbeszélését segíti. Ha egyfajta mankóként használunk egy-egy leírt történetet, akkor kiindulópontként lehet rázós témákat feldolgozó szövegeket választani. Lovász ugyanakkor nagy csapdának érzi az egyirányú, irányított olvasat lehetőségét, mert sajnos kevés az olyan írás, amelyből ne derülne ki, hogy az író mit gondol egy-egy szereplőről vagy helyzetről. Ilyen értelemben ezek zárt művek, a feldolgozásuk nem problémamentes. „A gyerekeknek alapvetően biztonságérzetre van szükségük a legkisebbektől a kamaszokig. Értelemszerűen mindenki a saját szintjéhez képest vár adekvát válaszokat – ezt megkaphatják a felnőttektől, a szűkebb, illetve tágabb környezetüktől vagy az olvasmányaiktól. Utóbbiban a főszereplő lehet egy mesebeli tündér, egy gyerekcsapat vagy egy szuperhős, aki megmenti a világot a gonosztól.”
Vagyis nem kell feltétlenül aktuális eseményekről vagy problémákról szóló elbeszélést keresni, ha segítséget akarunk nyújtani azok feldolgozásában. Nem jelent szülői struccpolitikát, ha nem konkrétan a terrortámadásokat vagy más politikai témákat formálunk mesévé, lehet célravezető az is, ha általánosabb megoldási stratégiákat kínálunk. Az ilyen témákat előtérbe helyező, alapvetően nyitottságra nevelő történetek épp úgy kínálhatnak megrázó, katartikus, felemelő élményt, mint a hétköznapokból vett életesemények feldolgozásai. Ha mégis direkten kapcsolódó történetekre vágyunk, a magyar könyvesboltokban is találunk jó alapanyagot, bár kétségkívül nem akkora a választék, mint a nyugat-európai gyermek- és ifjúsági irodalom hasonló szekciójában. Fordítások, meseantológiák szolgálják e célt, az előző cikkünkben is említett Nem én vagyok bin Laden!-től a Sokszínű mesékig, vagy a Csimota Kiadó Tolerancia sorozatáig. Lovász Andrea szerint nem kell mindent felmutatni és beemelni a gyerekirodalmi diskurzusba, de hasznos és fontos a sokszínűségről, a másságról, az elfogadásról különböző módon beszélni.
Normális életet
Míg Magyarországon többnyire magukra vannak hagyva a szülők a hasonló problémák vagy kérdések kezelésével, addig például a francia Astrapi magazin már készített – és az interneten elérhetővé tett – egy röplapjellegű kétoldalas segítőanyagot, amely ötletet ad arra, hogy miként lehet elmagyarázni a párizsi merényleteket. A Libération korosztályos oldala, a Le P’tit Libé pedig magukat a gyerekeket szólítja meg, ilyen gondolatokkal: „Ha azt akarjuk, hogy a terroristák ne győzzenek, a leghasznosabb, amit tehetünk, hogy továbbra is normális életet élünk. A félelem természetes dolog, és ha olyasmivel találkozol, amit nem értesz vagy ami nyugtalanít, akkor beszélj egy felnőttel, a szüleiddel vagy a tanároddal.”
Ezek a proaktív lépések persze nem a semmiből jönnek: nemrég például a menekültkérdésről adtak ki hasonló brosúrát. A francia iskolákban amúgy is folyamatosan dolgoznak fel problémás társadalmi kérdéseket: akár indirekt módon, akár úgy, hogy egy traumatikus történés után szerveznek osztályonként csoportterápia-jellegű beszélgetéseket. Ilyen alkalmakon a konkrét eseményeken túl talán a jelenségről a legfontosabb beszélni – hangsúlyozza a Le Monde által megkérdezett Jean-Luc Aubert pszichológus –, mert az idősebb gyerekekkel tisztázhatjuk azokat az alapkérdéseket, amelyeket sokszor a felnőttek is összemosnak, például hogy mi a különbség terrorizmus, fanatizmus, vallás, kultúra és származás között. Mivel a Kliktől hiába várunk hasonló lépéseket, ezért csak az iskolák és tanárok egyéni helytállásában bízhatunk. A munka nagy része azonban mindenképpen a szülőre marad.
