Mindannyian ismerjük azt az izgatottsággal vegyes bosszankodást, amit a nyitott végű könyvek, filmek, történetek okoznak, amikor nem tudjuk, mi történik azután, hogy a főhős befordul a sarkon. Ugyanilyen kihívással jár az is, ha egy-egy sztoriban sok az elhallgatott, csak finom utalásokból fel-felvillanó információ, amikor az olvasó/néző kénytelen nyomozósdit játszani, hogy kerek egésszé formálja a homályos történetszálakat. Hogy ezek a finom játékok inkább izgalmat vagy inkább bosszúságot okoznak, az főként a hallgatóság vérmérsékletétől függ. Az viszont bizton kijelenthető, hogy amikor a ki nem mondott szó, az el nem mesélt történet veszi át a hatalmat egy szövegben, az nagyon kockázatos vállalkozás. Patak Márta novelláiban éppen ez történik: egymástól elhidegülő, félrelépni készülő házastársakat látunk, halálos beteg anyákat, ölni készülő fiúkat, súlyos balesetet szenvedett nagy reménységeket, sorsukat elfogadókat és olyanokat is, akik képtelenek megbirkózni aktuális helyzetükkel. Esendő embereket, ahogy a fülszöveg írja, olyanokat, akik a legaljasabb tetteket is képesek elkövetni, mégsem ítélhetjük el őket csípőből, hiszen sok esetben ők maguk is csak a körülmények áldozatai. Vagy belesodródnak, vagy mások sodorják bele őket, esetleg a véletlen műve az egész. Gyarlóságukkal és tépelődéseikkel tükröt mutatnak nekünk. Ezt a feladatot teljesítik is a szövegek, a baj nem ezzel, hanem a sok-sok elhallgatással van. Azzal, hogy a lényeg elvész az apró részletekben, az indokolatlanul hosszú belső monológokban, vívódásokban; hogy a valószerűtlen helyzetek, erős indulatok, évtizedek fájdalma vagy nélkülözöttsége a levegőben lóg csupán. Érezni, hogy van ott valami, de az elhallgatás miatt távoli is marad. És hogy a novellák éppen ott és akkor érnek véget, ahol és amikor el kellene kezdődniük.
Scolar, 2017, 256 oldal, 2990 Ft
