A kiváló fordítás alapjául egy eredetileg 1980-ban, már posztumusz megjelent kötet 12 esszéje szolgált, melyek egy nagyobb munkának képezték volna részét. E munka ugyan örökre torzóban maradt, de szerencsénkre Clastres legfontosabb, politikafilozófiai és antropológiai szempontból is termékeny, a nagyközönség számára követhető, de filozófusokat (pl. Gilles Deleuze-t) is megihlető gondolatai, olvasmányos beszámolói immár magyarul is hozzáférhetőek.
Vizsgálódásainak fókuszában a primitív, félnomád csoportok, indián törzsek élete állt, különös tekintettel a csoport életét meghatározó mindennapos harcra és erőszakra, ezek egyéni szerepére és közösségben értelmezett funkciójára, illetve nem utolsósorban e primitív csoportok önmagukhoz, sajátos identitásukhoz és az államhoz fűződő kapcsolatára. Életművének alapját mindenekelőtt az amazóniai indiánok között végzett terepmunkái, megfigyelései adták.
A kötet elején a szerző hangsúlyozza az 1946-ban, a nürnbergi perek idején megalkotott genocídium és a később, a 70-es évek elején bevezetett etnocídium fogalma közti különbséget. Míg előbbi faji alapon elkövetett, szervezett népirtásba torkolló, fizikai megsemmisítésre törő megnyilvánulás, addig utóbbinak más a célja: „a pusztítást végzőktől eltérő emberek élet- és gondolkodásmódjának szisztematikus lerombolása”. Röviden: „a genocídium a népek testét gyilkolja le, az etnocídium a lelküket”. Clastres szemüvegén keresztül az emberek világa a Vadak és a Civilizáltak dichotómiájában tűnik elő, a primitív és a nyugati világ kettősségében, amely világok között a fundamentális különbséget elsősorban az jelenti, hogy államalapú vagy állam nélküli társadalomról van szó. Hogy mit jelenthet egy vadember számára az államalapú, nyugati civilizáció kultúragyilkos, etnocídiummal járó jellege, azt saját bőrén tapasztalhatta meg, amikor a misszionáriusok „az amazóniai indiánt megszüntetik mint Mást, és Ugyanazzá, vagyis brazil állampolgárrá teszik”. Így áll elő annak a nyomasztó dilemmának az állandósult állapota, ahol csak két rossz választható: egy civilizált, de kulturálisan elnyomó, hatalmilag strukturált berendezkedés az egyik oldalon, illetve egy ettől irtózó, politikailag független és osztatlan, hatalom nélküli, autark közösség, amely identitását, homogén egységét csak véres erőszak, szakadatlan háború – vagyis örökös borzalom – árán tarthatja fönn.
Az erőszak archeológiájának általános érvényű, jócskán leegyszerűsített politikai filozófiai üzenete elsősorban az, hogy hatalomnélküliség és szabadság nem képzelhető el békés, vértelen módon egyazon közösségen belül (vagy másképp fogalmazva: békés viszonyok csak elnyomó hatalmi struktúra mellett lehetnek tartósak). Banális üzenetnek tűnik, pedig nem az: Clastres a sorok között nem kevesebbet állít, mint hogy sem a ráció, sem a szív ereje nem elégséges ahhoz, hogy a fenti, nyomasztó dilemmát mindenki számára egyformán megnyugtatóan, humánusan, emberi méltóságunkat megőrizve feloldhassuk. Ezzel persze lehetne vitatkozni, ahogyan azzal is, hogy Clastres számára az antropológia csakis politikai kontextusban értelmezhető. Fel sem merül, hogy az ember esetleg mégsem elsősorban közösségi lény, és ennélfogva viselkedésünk, emberi természetünk sem magyarázható maradéktalanul kizárólag politikai alapon. Az emberi természetet meghatározó egyéb (tipikusan biológiai és pszichológiai) szempontok mellőzése jelenti talán a mű legnagyobb fogyatékosságát.
Fordította: Ádám Péter, Csímár Péter. Qadmon Kiadó, 2015, 174 oldal, 2750 Ft
