Könyv

Többtucatnyi ország után az áprilisi könyvfesztiválra itthon is megjelent a világhírű izraeli szerző alighanem legnagyobb sikerű könyve, A világ végére. David Grossman exkluzív interjút adott a Narancsnak.

Tormay Cécile-nek szőke haja volt. A Bujdosó könyv legújabb kiadásának borítóján viszont sárgásra őszülő fekete. Nem mintha ez fontos lenne, kizárólag azért van némi jelentősége, mert arra utal, hogy a kötet szerkesztője valószínűleg nem tartozik a Tormay-fanok népes táborába, különben tudná.

"Pedig istenemre, milyen / kedves fiú voltam" - írja Málik Roland Alvajáró című versében, amelyet most a Bruthalia fanzine tizenhatodik számának nyitóverseként olvashatunk újra. A 35 évesen a Csendes-óceánba fulladt költő valóban kedves fiú volt, bár kevéssé ismertem, de amennyire mégis, úgy egészen biztos.

Péntek este könyvbemutató, kiállítás, koncert és bibliofil idill borult országszerte a kalandorlelkű éjszakázókra: 25 független könyvesbolt és több kulturális intézet bulizott a Kis könyves éjen. Éljen! Pesten belecsaptunk mi is.

A Kaliforniai fürj a szerző előző regényét, a 2007-es Ondrok gödrét folytatja, melyben a szajlai Árvai család három generációjának történetét kísérhettük figyelemmel az 1870-es évektől egészen a századvégig. Oravecz ott veszi fel a cselekmény fonalát, ahol annak idején elejtette: 1898-ban, amikor az apja földjén dolgozó Árvai István kivándorol a feleségével és két kisgyerekükkel Amerikába, abban a reményben, hogy pár év alatt elég pénzt gyűjtenek össze ahhoz, hogy otthon földet vehessenek, és önállóan gazdálkodhassanak. A pénz persze jóval lassabban gyűlik, mint tervezték, az ideiglenesnek tervezett amerikai tartózkodás ideje pedig egyre csak nyúlik.

Az utóbbi egy évben több verse vált kultikussá, az Ezt is elviszem magammal pedig egyre inkább tekinthető az új magyar kivándorlás himnuszának. Ritkán ér ilyen tisztesség költőt – de most kiderül: van, akitől ő is hiába kér autogramot. Téveszme, pekándió és a kesztyű, mint a lélek tükre.

Míg a Pohárutcában Sirokai egy város mítoszát építette fel, második kötetében mintha egy természeti, törzsi közösség könyvét írná meg az eredetmonda töredékeivel (I. 1.), a hétköznapokban utat mutató füveskönyvrészletekkel (II. 6.), a szent állat magasztalásával (III. 2.). Sok esetben jövendölésre, álomfejtésre, ráolvasásra emlékeztet a versek - biblikus szókincset is mozgósító - beszédmódja, mindez pedig a kötet egyik jelentős kísérletének, a szakrális költészet újragondolásának szolgál eszközéül.

Van abban valami lelombozó, ha a fiatal szerző első kötetének nyitóverse, e messze fénylő, megismételhetetlen pillanat, ez a minden költői pályán kiemelkedő fontosságú szöveg azt a legfőbb célt tűzi maga elé, hogy eminensen végigvigye a szakítás-bokszmeccs analógiát. Őszintén, sőt kétségbe esve kérdem: miért éri be ennyivel a szerző?

"[J]ó volna, ha most már mesélnél is valamit" - szól az Ébresztő című vers beszélője, Pion pedig mást sem csinál, csak mesél és mesél, sorokon, szakaszokon, költeményeken át. Elsősorban gyermekkori emlékekre fókuszál ez az erősen köznyelvesített líra: feldolgozása a múltnak, az időnek, amely ránk nehezedik, mint Atlasz hátára a világ. Aki, ahogy a cím is mutatja, bírja.

A borítóról a szerző egész alakos fotója tekint ránk: fiatal költőnél szokatlan gesztus ez. Jelzi: a kötet fő témája és tétje az én artikulációja, a saját hang hallatása. A versek telítve vannak egyes szám első személyű igealakokkal és a beszélőre utaló más nyelvi elemekkel, de a póz egyáltalán nem adys.

Az egykori gyermekgyógyász, kormányzati adminisztrátor (FDA-elnök), a Yale orvoskarának volt dékánja, a korábbi notórius túlevő élete utóbbi évtizedét az egészségtudatos táplálkozásnak szentelte. Szenvedélyesen kutatja, miért is eszünk többet az "ideálisnál".

A sci-fi irodalom termékeinek halhatatlanságáról nyilván nem az dönt, jóslataik mennyire bizonyultak tudományosan igazolhatónak, hanem az, mennyi maradt meg mára képzelőerejük költészetéből. E téren Bradbury regénye klasszikusnak nevezhető, és talán ott van a helye Verne Gyula remekei között, amelyekben nem azt szeretjük, hogy "már 1863-ban megjósolta az internetet".