A könyv középpontjában egy elképesztő mutatvány áll. Mint az Ember a magasban című dokuból is tudható: Philippe Petit 1974 augusztusában egy kifeszített acélkábelen egyensúlyozott át 45 hosszú percen keresztül a WTC két épülete közt. A regény mégsem elsősorban Petit-ről, a kötéltáncosról szól. Hanem arról, amit McCann ebbe az akcióba belelát. Arról a kötelékről, ami két sorsot össze képes kötni, és a kötéltáncosokról, akikké mi, egyszerű járókelők válhatunk, akik megpróbálnak két óriási távolságra lévő ember közt kapcsolatot találni. Arról a csodáról, hogyan tudunk egyáltalán fennmaradni, és arról a csodáról, ami fenntart minket. Arról, hogy már a továbblépéssel való próbálkozás is istenkísértés, és mindig ott a kockázat, hogy egy óvatlan pillanat, és vége.
McCann is szédítő magasságban egyensúlyoz: a kötéltánc szimbóluma négyszáz oldalon keresztül könnyen elgyengülhetne, a tucatnyi E/1 elbeszélő monológja töredezetté tehetné a narrációt, ráadásul maguk a szereplők is klisészerűek első ránézésre. Egy ír jezsuita, aki mindenféle papolás nélkül segít a New York-i kurváknak, aztán maguk a fekete prostituáltak, akik közül az idősebb még nincs negyvenéves, de már nagymama. A vietnami háborúban elhunyt hacker jómódú zsidó anyja és apja, a bíró. A kokainorgiák után a 20-as évek életstílusát követő modoros művészpár. Ezek tényleg nem bombasztikus ötletek. De főleg a könyv utolsó pár oldala veszélyes, mert 9/11 után nem lehet a WTC-ről beszélni úgy, hogy ne 9/11-ről beszéljünk, viszont ki kíváncsi az ordas közhelyekre. A 2009-ben megjelent, mellesleg számos díjjal ellátott regénynek mégis sikerül lekötnie a figyelmet. McCann lenyűgöző türelemmel, szívszorító beleérzéssel, igazi költészettel és elegáns fantáziával szövögeti szereplői sorsát. A fordítás pedig külön dicséretet érdemel.
Fordította: Berta Ádám. Magvető, 2013, 424 oldal, 3990 Ft
