Ha a russzofóbia lassan gyógyuló és igencsak elhúzódó betegsége másfél évtized alatt múlni kezdett is, és megint fellelhető némi óvatos kulturális kíváncsiskodás a beláthatatlanul nagy és ismeretlen szomszéd iránt, az eleven Oroszország turisztikai célpontként nem létezik. Ha valaki netán oda szeretne utazni - de minek menne?, legfeljebb üzleti útra; egyébként is, előbb szerezzen, vagy az utazási irodák feketekereskedelmében vásároljon magának meghívót, aztán állja ki sorát a vízumért -, magyarul semmit sem tud a kezébe venni a mai Oroszországról. Nem Magnyitogorszkról vagy Szaratovról nem olvashat, de mondjuk Moszkváról sem. Ami van (de mielőtt a nem létező turisták megrohamoznák a könyvesboltokat, előre szólok: semmilyen kézbe vehető könyvet ne keressenek), az nincs, vagy mindig is volt: az épített örökség agyonnyúzott képei, szovjet kultuszszimbólumok, már a borítókon is balett, Bolsoj meg matrjoska, mint a National Geographic Szentpétervár-útikönyvén. A rég és a múlt. Vagy, ami ugyancsak dühítő, az útikönyvek felsorolják a két nagyváros, Moszkva és Szentpétervár legmenőbb - ahogy oroszul ma mondják: glamurnij - helyeit, kávézókat és bárokat, ahol az aranyifjúság páváskodik és kávét iszik húsz dollárért. Ilyen helyre, mint a moszkvai Vogue, fehér ember, azaz turista be nem teszi a lábát. Nyilván a könyvek készítője sem gondolja komolyan ajánlatait, olyan turistát képzel maga elé, aki még in potentia, lehetőségként sincs. A szerény Pétervár-könyvecske alapján egyébként azt hihetném, hogy Szentpétervár ritka látogatója mást sem tesz, mint méregdrága étterembe jár és vásárol. Kilistázva neki az összes jelentéktelen múzeum is, kortárs művészetről azonban szó sincs. Még ha konzervatív város is ez a Pityer, merthogy annak hírében áll, mintha nem lennének élő helyei, piacai, parkjai, saját szokásai, furcsaságai, abszurd szovjet öröksége. Csupán a fenséges cári Pétervár van - és hozzá az egyébként jól hajtogatható térképek.
Az utódállamok amúgy még ennél is roszszabbul állnak, ahogy kelet-európai tér- és önképünk is, amely finoman szólva hiányos. A beszédes nevű Jetleg könyvsorozat Molvan”a című Kelet-Európa-paródiájának magyar kiadására sem akadt vállalkozó szellemű kiadó (a borítón kucsmás, fogatlan bácsi nyújt pálinkáspoharat felénk, az útikönyv-hamisítvány alcíme: Egy világ, amelyet még nem érintett meg a modern fogászat; lásd www.jetlagtravel.com). Mintha e játéktér két nagy bárdja, Bodor Ádám és Andrzej Stasiuk ironikus kifordítása lenne ez a könyv. Stasiuk legutóbbi (zseniális), kelet-európai iránytűnek is beillő könyvéről, az Útban Babadagba (Magvető, 2006) címűről sokan úgy vélik, már címében is fiktív helyre vezet. Pedig mindkettő van, Kelet-Európa is, Babadag is. Legalábbis Stasiuk térképén.
Geographia Kiadó, 2005, 1750 Ft
