Könyv

Politika és morál ingatag határán

Reinhart Koselleck: Kritika és válság

  • Sipos Balázs
  • 2017. március 2.

Könyv

Reinhart Koselleck (1923–2006) a huszadik század egyik legjelentősebb eszmetörténésze.

Elmúlt jövő (1979/2003) című főműve magyar megjelenése után mintegy másfél évtizeddel, az Atlantisz Kiadó pompás Circus Maximus sorozatában nemrég megjelent a korai nagy mű, az eredetileg disszertációnak írt Kritika és válság (1953/2016). Az esemény nemcsak azért örömteli, mert – néhány kis kiadó áldozatos munkájától eltekintve (az Atlantisz mellett a Typotexet és a L’Harmattant említhetjük) – ma Magyarországon tulajdonképpen leállt a humántudományok huszadik századi alapműveinek a kiadása (pedig volna még mit pótolni), de azért is, mert Koselleck műve a jelenkori magyar politikai szituációval egészen érdekesen rezonál.

Koselleck nem történelmi elbeszélést ír, hanem fogalomtörténetet. Filozófiai, politika­elméleti szövegek (Hobbes, Locke, Turgot, Rousseau) elemzésével mutatja be a felvilágosodás során lezajló politikai átalakulást: az abszolutista uralom harmadik rend általi megdöntését, a modern demokráciák (gondolatának) megszületését. Az önmagát apolitikusnak hívő felvilágosodás Koselleck szerint valójában politikai mozgalom volt – éppen azért, mert a résztvevők a politika (mely alatt a kor a szuverén „szakszerű” – a néptől szilárdan elválasztott – uralmát értette) felszámolását, a közös ügyek intézésének morális alapokra fektetését tűzték ki célul, nem pedig a hatalom megkaparintását. „A felvilágosodás politikai titka az volt, hogy fogalmainak politikai vonatkozása – miképpen közvetett hatalomszervezése is – láthatatlan volt. Az ész, a morál, a természet stb. politikai sajátossága és hatékonysága a politikai anonimitásban rejlett. Politikai lényegük az apolitikusság volt.

Koselleck az abszolutizmust a hobbesi leírás (Leviatán, 1651) alapján elemzi. Az abszolút szuverén depolitizálja a társadalmat. Az állami erőszak-monopóliumot a vallásháborúk, az „ember embernek farkasa” állapot megszüntetése igazolja. Állam és társadalom, politika és magánélet ebben a konstellációban teljesen elkülönül. A szuverén a rendért felel, nem pedig a népnek. Felügyeli, mi folyik a nyilvánosságban, de uralmát nem a néptől, hanem a békéből eredezteti.

Ebben a szituációban jelenik meg a nyilvánosság, a „közvélemény”. Törvényei nem pozitív, a szuverén ellenjegyezte és iktatta törvények, pusztán közösségi kódok. Társadalom és hatalom szétválását megismételve a közösségi erkölcs és a pozitív jog is széthasad.

A depolitizált társadalom fedésében óhatatlanul kialakulnak olyan „eseménygócok” („site événementiel”, Alain Badiou kifejezése), olyan társadalmi csoportosulások, melyeket az állam már egyáltalán nem lát át. Az eseménygócok fokozatosan szétterjedtek az egész szervezetben. Összeköttetésbe kerülnek az „új arisztokrácia” tagjai: a tőkések, a hivatalnokok, a felvilágosodás filozófusai. Politikai hatalommal még nem, vagyoni és szimbolikus tőkével már nagyon is rendelkeznek. A szabadkőművesek, illuminátusok és más szekták afféle olvasztótégelyként funkcionáló gócaiban különböző származású emberek találkoznak. Az egymással mindaddig a drasztikusan tagolt feudális társadalom semmiféle terében nem találkozó mozgalmárokra a megtapasztalt másság ihletően hat. (Ezt szocialista, kommunista, anarchista és egyéb mozgalmárok tízezrei élik újra a következő évszázadokban.) Az illegális egymásrautaltság erősebb, mint a szuverén semleges szárnyai alatti összetartozás. Gyökeret ver a természetjog pozitív joggal szembeállított eszméje, az egylényegűség, az azonosság, a radikális egalitarizmus alapfogalma. Ez a fogalom szolgál alapul társadalom és politika eredeti szétválasztásának megszüntetéséhez. A természetjog fölül­írja a pozitív jogot.

Az állami erőszakot már semmiféle béke nem teszi igazságossá. Immár állam és társadalom áll hadban. A morális kritikára a politika (a szuverén) nyelvén nem lehet válaszolni. Rousseau ad nevet a hatalmi igénnyel fellépő kollektív szubjektumnak: volonté générale. Az aktuálisan zajló társadalmi folyamatokat világtörténelmi perspektívába helyező történelem- vagy haladásfilozófia a természetjog állításából leszűrt logikus konklúzió. A minden jogot megelőző, a szuverént is korlátozó természetjog nem politikai érdekből, hanem történelmi szükségszerűségből juttatandó érvényre. A közakarat az adott politikai játéktér radikális felforgatását ígéri a népnek: közvetlen hatalomgyakorlást.

Ez bizonyul illuzórikusnak. Ahelyett, hogy a francia forradalomban – és más 19. századi forradalmakban – megvalósuló népuralom megszüntetné a politikát, maga az apolitikus társadalom lehetősége szűnik meg. Politikai célok jegyében immár az egész társadalom mozgósítható.

Koselleck, a felvilágosodás álmait vizsgálva, a „totalitárius államok” szellemi genealógiájának rekonstrukcióját célozza – akárcsak az ötvenes évek jelentős történelemfilozófusai. Rokona Arendttől A totalitarizmus gyökerei (1958), Löwith Világtörténelem és üdvtörténete (1953) vagy Adorno és Horkheimer A felvilágosodás dialektikája (1944) című alapműve. A Kritika és válság (a decizionista Carl Schmittet visszhangzó) narratívája szerint mindazok az államok, melyekben a politikai hatalomgyakorlás és a magánélet nem válnak szét, ahol tehát politikai célokra fel lehet használni az állampolgárokat, ki vannak téve a haladás, a „közös ügy”, a „küldetés” nevében gyakorolt zsarnokságnak. A felvilágosítók morális diskurzusa minden későbbi totalitárius ideológia alapmintázataként szolgál. A parlamentáris demokrácia ingatagságáról van szó. Krízis esetén mindig érkezhet valaki, aki – a nép nevében fellépve, politika helyett morálról, közös ügy­intézés helyett történelemfilozófiáról beszélve – „egyesíti a társadalmat”, beszüntet mindenféle politikai versengést, eltörli a magán­élet és a politika közti, a felvilágosodás óta rendkívül vékony határvonalat, ellentétébe fordítja a szabadságot és az egyenlőséget.

Hobbes sem, Rousseau sem erről álmodott.

Fordította: Boros Gábor. Atlantisz, 2016, 336 oldal, 3495 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Két tüntetés Magyarországon

Internetes tartalomgyártók egy csoportja szervezett tüntetést két héttel ezelőtt pénteken a Hősök terére. A rendezvényen nagyszámú érdeklődő, úgymond tüntető jelent meg, egyes becslések szerint 50 ezren voltak, mások 150 ezresre saccolták a tömeget, nem tudjuk pontosan, a számláló a mai napig pörög, s nem is fogja abbahagyni, míg egy új követőt, feliratkozót is fial. Tény viszont, ami tény, az utóbbi évek legnépesebb tiltakozó megmozdulásáról van szó.

Te(l)jes kanna

A múlt évadban egy szombathelyi előadás, a Horváth Csaba rendezte Kivilágos kivirradtig nyerte el a legjobb előadás és a legjobb rendezés díját a Színházi Kritikusok Céhétől.

Olvasó kerestetik

Miközben tudjuk, milyen nehézségekkel küzdenek mind a független, mind a kőszínházi társulatok, talán nem az a színházi szféra legnagyobb kérdése, hogy olvasnak-e még az emberek leírt drámaszövegeket.

„Mintha a saját családjukról szólna”

Alföldi Róbert rendezésében mutatták be ősszel a Radnóti Színházban a 3tél című darabját, amelyet korábban London és Zágráb mellett Tokióban is nagy sikerrel játszottak. A szerzővel történelem és politika összefüggéseiről, személyes kötődésről és az állandó kívülállóság érzéséről is beszélgettünk.

Mindent a szemnek

Védi-e szerzői jog a látványtervezőket? A törvény betűje szerint akár védhetné, de a gyakorlatban ezt nehéz érvényesíteni, és jogdíjra csak nagyon ritkán tarthatnak számot a díszlet- és jelmeztervezők. Két szakmabelivel, Nagy Fruzsinával és Egyed Zoltánnal beszéltünk a kérdésről.

„Valami furcsa kereszt”

Júliustól ő lesz a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatója. Az eddig szabadúszóként dolgozó alkotót a ma kivételszámba menő, szakmai szempontokon alapuló pályázat mellett a tervei­ről és arról is kérdeztük, miért távolodott el a Freeszfétől.

 

Színjátékkal leplezett hátraarc

Az Országgyűlés hétfőn ratifikálta Svédország NATO-tagságát, előtte pedig Ulf Kristersson kisegítette Orbán Viktort az egyre kínosabb másfél éves színjáték lezárásában. A gyorsan aláírt katonai megállapodások jó ideje a fiókban heverhettek, azaz nem új fejlemények, mint azt a propaganda sulykolja.

Európai választások, hazai tétek

Az elmúlt hetekben a magyar politika a K. Endrének adott elnöki kegyelem, majd Novák Katalin lemondása körül forgott. A történtek jelentőségéhez nem fér kétség: a mélyen megosztott magyar társadalomban szinte páratlan, hogy olyan ügy foglalkoztassa a közéletet, amelynek megítélése tömegek számára nem pártpolitikai kérdés.

„Nem elég a János bácsikat lecserélni”

Egy megismételt kutatás szerint a gyermekbántalmazásért kiszabott büntetések összességükben tovább enyhültek, és a felderített esetek száma is több mint a felére csökkent. És többnyire továbbra sem az agresszort emelik ki a családból, sokkal inkább a gyermekeket.

 

Káderhiány

Kemény, az aljasságtól sem mentes lejárató kampányokra számítanak ellenzéki polgármesterek. A Fidesz imázsát sok más ügy mellett a kegyelmi botrány is megtépázta, és az is látszik, hogy számos helyen nem sikerült a kormánypárti csapatoknak újraszer­vezni magukat 2019 után.