Elmúlt jövő (1979/2003) című főműve magyar megjelenése után mintegy másfél évtizeddel, az Atlantisz Kiadó pompás Circus Maximus sorozatában nemrég megjelent a korai nagy mű, az eredetileg disszertációnak írt Kritika és válság (1953/2016). Az esemény nemcsak azért örömteli, mert – néhány kis kiadó áldozatos munkájától eltekintve (az Atlantisz mellett a Typotexet és a L’Harmattant említhetjük) – ma Magyarországon tulajdonképpen leállt a humántudományok huszadik századi alapműveinek a kiadása (pedig volna még mit pótolni), de azért is, mert Koselleck műve a jelenkori magyar politikai szituációval egészen érdekesen rezonál.
Koselleck nem történelmi elbeszélést ír, hanem fogalomtörténetet. Filozófiai, politikaelméleti szövegek (Hobbes, Locke, Turgot, Rousseau) elemzésével mutatja be a felvilágosodás során lezajló politikai átalakulást: az abszolutista uralom harmadik rend általi megdöntését, a modern demokráciák (gondolatának) megszületését. Az önmagát apolitikusnak hívő felvilágosodás Koselleck szerint valójában politikai mozgalom volt – éppen azért, mert a résztvevők a politika (mely alatt a kor a szuverén „szakszerű” – a néptől szilárdan elválasztott – uralmát értette) felszámolását, a közös ügyek intézésének morális alapokra fektetését tűzték ki célul, nem pedig a hatalom megkaparintását. „A felvilágosodás politikai titka az volt, hogy fogalmainak politikai vonatkozása – miképpen közvetett hatalomszervezése is – láthatatlan volt. Az ész, a morál, a természet stb. politikai sajátossága és hatékonysága a politikai anonimitásban rejlett. Politikai lényegük az apolitikusság volt.”
Koselleck az abszolutizmust a hobbesi leírás (Leviatán, 1651) alapján elemzi. Az abszolút szuverén depolitizálja a társadalmat. Az állami erőszak-monopóliumot a vallásháborúk, az „ember embernek farkasa” állapot megszüntetése igazolja. Állam és társadalom, politika és magánélet ebben a konstellációban teljesen elkülönül. A szuverén a rendért felel, nem pedig a népnek. Felügyeli, mi folyik a nyilvánosságban, de uralmát nem a néptől, hanem a békéből eredezteti.
Ebben a szituációban jelenik meg a nyilvánosság, a „közvélemény”. Törvényei nem pozitív, a szuverén ellenjegyezte és iktatta törvények, pusztán közösségi kódok. Társadalom és hatalom szétválását megismételve a közösségi erkölcs és a pozitív jog is széthasad.
A depolitizált társadalom fedésében óhatatlanul kialakulnak olyan „eseménygócok” („site événementiel”, Alain Badiou kifejezése), olyan társadalmi csoportosulások, melyeket az állam már egyáltalán nem lát át. Az eseménygócok fokozatosan szétterjedtek az egész szervezetben. Összeköttetésbe kerülnek az „új arisztokrácia” tagjai: a tőkések, a hivatalnokok, a felvilágosodás filozófusai. Politikai hatalommal még nem, vagyoni és szimbolikus tőkével már nagyon is rendelkeznek. A szabadkőművesek, illuminátusok és más szekták afféle olvasztótégelyként funkcionáló gócaiban különböző származású emberek találkoznak. Az egymással mindaddig a drasztikusan tagolt feudális társadalom semmiféle terében nem találkozó mozgalmárokra a megtapasztalt másság ihletően hat. (Ezt szocialista, kommunista, anarchista és egyéb mozgalmárok tízezrei élik újra a következő évszázadokban.) Az illegális egymásrautaltság erősebb, mint a szuverén semleges szárnyai alatti összetartozás. Gyökeret ver a természetjog pozitív joggal szembeállított eszméje, az egylényegűség, az azonosság, a radikális egalitarizmus alapfogalma. Ez a fogalom szolgál alapul társadalom és politika eredeti szétválasztásának megszüntetéséhez. A természetjog fölülírja a pozitív jogot.
Az állami erőszakot már semmiféle béke nem teszi igazságossá. Immár állam és társadalom áll hadban. A morális kritikára a politika (a szuverén) nyelvén nem lehet válaszolni. Rousseau ad nevet a hatalmi igénnyel fellépő kollektív szubjektumnak: volonté générale. Az aktuálisan zajló társadalmi folyamatokat világtörténelmi perspektívába helyező történelem- vagy haladásfilozófia a természetjog állításából leszűrt logikus konklúzió. A minden jogot megelőző, a szuverént is korlátozó természetjog nem politikai érdekből, hanem történelmi szükségszerűségből juttatandó érvényre. A közakarat az adott politikai játéktér radikális felforgatását ígéri a népnek: közvetlen hatalomgyakorlást.
Ez bizonyul illuzórikusnak. Ahelyett, hogy a francia forradalomban – és más 19. századi forradalmakban – megvalósuló népuralom megszüntetné a politikát, maga az apolitikus társadalom lehetősége szűnik meg. Politikai célok jegyében immár az egész társadalom mozgósítható.
Koselleck, a felvilágosodás álmait vizsgálva, a „totalitárius államok” szellemi genealógiájának rekonstrukcióját célozza – akárcsak az ötvenes évek jelentős történelemfilozófusai. Rokona Arendttől A totalitarizmus gyökerei (1958), Löwith Világtörténelem és üdvtörténete (1953) vagy Adorno és Horkheimer A felvilágosodás dialektikája (1944) című alapműve. A Kritika és válság (a decizionista Carl Schmittet visszhangzó) narratívája szerint mindazok az államok, melyekben a politikai hatalomgyakorlás és a magánélet nem válnak szét, ahol tehát politikai célokra fel lehet használni az állampolgárokat, ki vannak téve a haladás, a „közös ügy”, a „küldetés” nevében gyakorolt zsarnokságnak. A felvilágosítók morális diskurzusa minden későbbi totalitárius ideológia alapmintázataként szolgál. A parlamentáris demokrácia ingatagságáról van szó. Krízis esetén mindig érkezhet valaki, aki – a nép nevében fellépve, politika helyett morálról, közös ügyintézés helyett történelemfilozófiáról beszélve – „egyesíti a társadalmat”, beszüntet mindenféle politikai versengést, eltörli a magánélet és a politika közti, a felvilágosodás óta rendkívül vékony határvonalat, ellentétébe fordítja a szabadságot és az egyenlőséget.
Hobbes sem, Rousseau sem erről álmodott.
Fordította: Boros Gábor. Atlantisz, 2016, 336 oldal, 3495 Ft
