Interjú

Márai nyomában

Marija Ribakova orosz írónő

  • Németh Orsolya
  • 2017. március 2.

Könyv

1973-ban született Moszkvában, az egyik legrangosabb orosz irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese Natalija Ivanova lányaként; nagyapja az orosz nagyepika világszerte ismert alakja, Anatolij Ribakov. Tanulmányait Moszkvában és Berlinben végezte, majd a Yale-en szerzett doktori fokozatot. Több amerikai egyetem mellett Kínában is oktatott, jelenleg a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen tanít. Számos regény és novella szerzője, jó néhány díjat és jelölést begyűjtött. Jelenleg a Közép-európai Egyetem művészeti ösztöndíjasa, írói vizsgálódása középpontjában Márai Sándor, illetve az ő fizikai és átvitt értelemben vett „helyei” állnak.

Magyar Narancs: Ha jól tudom, édesanyja is jócskán benne van az orosz irodalmi életben, nagyapja pedig az Arbat gyermekei című korszakalkotó regény szerzője – milyen volt mellettük az élet?

Marija Ribakova: Édesanyám egy jó nevű orosz irodalmi folyóirat, a Znamja szerkesztője. Most nagyon nehéz időket él a lap, mert senki nem fektet bele. De ugyanez elmondható minden orosz irodalmi lapról. A nagypapámat általában csak hétvégenként láttam, gyermekkoromban ő falun lakott. Viszont mikor mentünk hozzá, mindig nagyon érdekes volt hallgatnom, ahogy a felnőttek például Sztálinról beszélgetnek. Aztán jóval később volt egy időszak, amikor a nagyapám is, én is New Yorkban éltünk, de nem igazán tartottuk a kapcsolatot.

MN: Meghatározta-e a neveltetését, hogy gyakorlatilag az egész család a szűken vett szovjet értelmiséghez tartozott?

MR: Átlagos, tipikus szovjet gyermekkorom volt. Hallgattam persze, ahogy a konyhában beszélgetnek – ez akkor amúgy is divat volt ellenzéki körökben –, de nem nagyon figyeltem rájuk. Éltem a szovjet gyerekek életét, reggel elmentünk iskolába, úttörők voltunk, sportoltunk, mászkáltunk, olvastunk.

MN: Vagyis nem úgy kell elképzelni, hogy Gorbacsov néha beugrott teázni?

MR: Jaj, nem, egyáltalán nem! Gorbacsovval például talán annyi volt a kontaktus, hogy ott volt egy előadáson, amit anyám tartott.

MN: Ilyen felmenőkkel egyértelmű volt, hogy ön is irodalommal fog foglalkozni?

MR: Valamelyest igen, de igazából sosem volt konkrét elképzelésem arról, mit akarok csinálni. Aztán egyszer szerelembe estem, és írni kezdtem. Az első regényem, az Anna Grom és az ő Szelleme egy nőről szólt, aki öngyilkos lett, aztán a túlvilágon utazgatott, és onnan írt leveleket a férfinak, aki miatt megölte magát.

MN: Miért hagyta el Oroszországot? Hiszen ott is elismert írónő, díjakat kap – ha jól sejtem, ez nem politikai emigráció.

MR: Egyszerűen csak világot akartam látni. Mielőtt eljöttem Oroszországból, nem láttam más helyet azon kívül, ahol felnőttem; mindenre kíváncsi voltam, mindent látni akartam.

MN: Arra gondolt már, hogy esetleg visszatérjen?

MR: Eszem ágában sincs. Mindenekelőtt ott van Putyin, ezenkívül úgy gondolom, hogy túl sok még a látnivaló a világban. Hiába van Oroszországban jó pár irodalomszerető, demokratikusan gondolkodó ember, ez nem változtat azon, hogy milyen Putyin és a kormánya, egyáltalán az egész államvezetés.

MN: Az Egyesült Államokban, ahol él, talán jobb lesz most a helyzet?

MR: Egyelőre nem tudom, nem éltem még Trump Amerikájában.

MN: Hogyan talál rá egy Amerikában élő orosz írónő Máraira?

MR: Véletlenül akadtam rá A gyertyák csonkig égnekre egy antikváriumban. Elsőre is lenyűgözött, hát még, mikor megtudtam, hogy a szerző San Diegóban élt és halt meg. Azt hiszem, San Diego tökéletes ellentéte a Márai-művek világának, hangulatának, hiszen az egy történelem nélküli, központ nélküli város. Nagy hatással volt rám ez az ellentmondás.

MN: És aztán mi történt?

MR: Megtaláltam a házát, azután pedig fel akartam keresni a sírját. Csakhogy kiderült, hogy a Csendes-óceánba szórták a hamvait. Azóta nem tudok úgy nézni az óceánra, mint korábban. Sok más regényét is elolvastam, elkezdtem vele behatóbban foglalkozni, majd megláttam egy hirdetést erről az írói ösztöndíjról a budapesti Közép-európai Egyetemen. Itt végigjártam a helyeket, ahol Márai megfordult, még Kassára is eljutottam, és ezzel kialakult valamifajta személyes kapcsolat. Igyekszem valahogy párhuzamosan nézni Márai életének konkrét helyeit, Kassát, Budapestet, San Diegót vagy a kórházat, illetve metaforikus, „mentális” helyeit, például a gyermekkort, az élményeit vagy akár az anyanyelvét. Író vagyok, nem kutató vagy irodalomtudós, szóval nem akarok róla tanulmányokat írni, sokkal inkább a hozzá fűződő viszonyom, a saját felfedezéseim izgatnak. Az is nagyon érdekes, milyen lehetett a viszonya a nyelvhez. Hiába élt hosszú ideig külföldön, továbbra is az anyanyelvén, magyarul alkotott, ahogy én is hiába nem voltam már huszonkét éve Oroszországban, még mindig oroszul írok. Azt is mondta, hogy az ember nem eshet szerelembe olyasvalakivel, aki nem beszéli az anyanyelvét – ezen is gondolkodom. Mert szerintem sokszor az ember anyanyelve sem alkalmas arra, hogy kifejezzük az érzéseinket vagy a gondolatainkat, csak annyi történik, hogy próbáljuk esetlenül lefordítani azokat. Márainak viszont a nyelve volt a hazája.

MN: Más volt önre hatással a magyar irodalomból?

MR: A CEU-nak és könyvtárának köszönhetően sok magyar irodalmat megismerhettem. Itt fedeztem fel Kosztolányit, Krasznahorkait, Nádast, Esterházyt, József Attilát és Radnóti Miklóst. Utóbbi szomorú történetének teljesen a hatása alá kerültem. De alapvetően főleg Márai naplói kötötték le az időmet. Illetve elmentem a gödöllői kastélyba, ahol nemrég derült ki, hogy a szovjet időszakban, amikor az katonai bázis volt, befalazták egy terembe az itt állomásozó szovjet katonák által írt és a nekik címzett leveleket. Megengedték, hogy beléjük olvassak, gondoltam, jó lenne ezekből publikálni is, de ebből valószínűleg nem lesz semmi.

MN: Regénytémának még jó lehet.

MR: Az biztos, meglátjuk.

MN: Néhány éve Oroszországban napvilágot látott a legjobb kortárs írónőket csokorba gyűjtő antológia, amelyben ön is szerepel, többek között Ulickaja és Ljudmila Petrusevszkaja mellett. Az utóbbi időben amúgy is úgy tűnik, rengeteg a kiemelkedő írónő Oroszországban, holott a szovjet érában a nők maximum írók özvegyeiként jelenhettek meg az irodalmi életben. Mi lehet az oka a változásnak?

MR: Nem tudok erre konkrét választ adni, de érdemes felidézni, hogy régen hatalmas presztízst jelentett elismert szovjet írónak lenni, ezért sok férfi igyekezett bekerülni ebbe a felső körbe. Ma már ezzel a státusszal nem jár annyi privilégium, tehát lehet, hogy úgy gondolják, ennyit már a nők is megérdemelnek.

MN: Ön kire figyel az orosz irodalomban?

MR: Akár orosz, akár nem, nekem most Szvetlana Alekszijevics a legérdekesebb figura. És természetesen Petrusevszkaja.

MN: Tehát ön is nőket említ. És a férfiak közül?

MR: Jó kérdés. Joszif Brodszkij volt a nagy kedvencem, de hát ő már régen meghalt.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.