Magyar Narancs: Ha jól tudom, édesanyja is jócskán benne van az orosz irodalmi életben, nagyapja pedig az Arbat gyermekei című korszakalkotó regény szerzője – milyen volt mellettük az élet?
Marija Ribakova: Édesanyám egy jó nevű orosz irodalmi folyóirat, a Znamja szerkesztője. Most nagyon nehéz időket él a lap, mert senki nem fektet bele. De ugyanez elmondható minden orosz irodalmi lapról. A nagypapámat általában csak hétvégenként láttam, gyermekkoromban ő falun lakott. Viszont mikor mentünk hozzá, mindig nagyon érdekes volt hallgatnom, ahogy a felnőttek például Sztálinról beszélgetnek. Aztán jóval később volt egy időszak, amikor a nagyapám is, én is New Yorkban éltünk, de nem igazán tartottuk a kapcsolatot.
MN: Meghatározta-e a neveltetését, hogy gyakorlatilag az egész család a szűken vett szovjet értelmiséghez tartozott?
MR: Átlagos, tipikus szovjet gyermekkorom volt. Hallgattam persze, ahogy a konyhában beszélgetnek – ez akkor amúgy is divat volt ellenzéki körökben –, de nem nagyon figyeltem rájuk. Éltem a szovjet gyerekek életét, reggel elmentünk iskolába, úttörők voltunk, sportoltunk, mászkáltunk, olvastunk.
MN: Vagyis nem úgy kell elképzelni, hogy Gorbacsov néha beugrott teázni?
MR: Jaj, nem, egyáltalán nem! Gorbacsovval például talán annyi volt a kontaktus, hogy ott volt egy előadáson, amit anyám tartott.
MN: Ilyen felmenőkkel egyértelmű volt, hogy ön is irodalommal fog foglalkozni?
MR: Valamelyest igen, de igazából sosem volt konkrét elképzelésem arról, mit akarok csinálni. Aztán egyszer szerelembe estem, és írni kezdtem. Az első regényem, az Anna Grom és az ő Szelleme egy nőről szólt, aki öngyilkos lett, aztán a túlvilágon utazgatott, és onnan írt leveleket a férfinak, aki miatt megölte magát.
MN: Miért hagyta el Oroszországot? Hiszen ott is elismert írónő, díjakat kap – ha jól sejtem, ez nem politikai emigráció.
MR: Egyszerűen csak világot akartam látni. Mielőtt eljöttem Oroszországból, nem láttam más helyet azon kívül, ahol felnőttem; mindenre kíváncsi voltam, mindent látni akartam.
MN: Arra gondolt már, hogy esetleg visszatérjen?
MR: Eszem ágában sincs. Mindenekelőtt ott van Putyin, ezenkívül úgy gondolom, hogy túl sok még a látnivaló a világban. Hiába van Oroszországban jó pár irodalomszerető, demokratikusan gondolkodó ember, ez nem változtat azon, hogy milyen Putyin és a kormánya, egyáltalán az egész államvezetés.
MN: Az Egyesült Államokban, ahol él, talán jobb lesz most a helyzet?
MR: Egyelőre nem tudom, nem éltem még Trump Amerikájában.
MN: Hogyan talál rá egy Amerikában élő orosz írónő Máraira?
MR: Véletlenül akadtam rá A gyertyák csonkig égnekre egy antikváriumban. Elsőre is lenyűgözött, hát még, mikor megtudtam, hogy a szerző San Diegóban élt és halt meg. Azt hiszem, San Diego tökéletes ellentéte a Márai-művek világának, hangulatának, hiszen az egy történelem nélküli, központ nélküli város. Nagy hatással volt rám ez az ellentmondás.
MN: És aztán mi történt?
MR: Megtaláltam a házát, azután pedig fel akartam keresni a sírját. Csakhogy kiderült, hogy a Csendes-óceánba szórták a hamvait. Azóta nem tudok úgy nézni az óceánra, mint korábban. Sok más regényét is elolvastam, elkezdtem vele behatóbban foglalkozni, majd megláttam egy hirdetést erről az írói ösztöndíjról a budapesti Közép-európai Egyetemen. Itt végigjártam a helyeket, ahol Márai megfordult, még Kassára is eljutottam, és ezzel kialakult valamifajta személyes kapcsolat. Igyekszem valahogy párhuzamosan nézni Márai életének konkrét helyeit, Kassát, Budapestet, San Diegót vagy a kórházat, illetve metaforikus, „mentális” helyeit, például a gyermekkort, az élményeit vagy akár az anyanyelvét. Író vagyok, nem kutató vagy irodalomtudós, szóval nem akarok róla tanulmányokat írni, sokkal inkább a hozzá fűződő viszonyom, a saját felfedezéseim izgatnak. Az is nagyon érdekes, milyen lehetett a viszonya a nyelvhez. Hiába élt hosszú ideig külföldön, továbbra is az anyanyelvén, magyarul alkotott, ahogy én is hiába nem voltam már huszonkét éve Oroszországban, még mindig oroszul írok. Azt is mondta, hogy az ember nem eshet szerelembe olyasvalakivel, aki nem beszéli az anyanyelvét – ezen is gondolkodom. Mert szerintem sokszor az ember anyanyelve sem alkalmas arra, hogy kifejezzük az érzéseinket vagy a gondolatainkat, csak annyi történik, hogy próbáljuk esetlenül lefordítani azokat. Márainak viszont a nyelve volt a hazája.
MN: Más volt önre hatással a magyar irodalomból?
MR: A CEU-nak és könyvtárának köszönhetően sok magyar irodalmat megismerhettem. Itt fedeztem fel Kosztolányit, Krasznahorkait, Nádast, Esterházyt, József Attilát és Radnóti Miklóst. Utóbbi szomorú történetének teljesen a hatása alá kerültem. De alapvetően főleg Márai naplói kötötték le az időmet. Illetve elmentem a gödöllői kastélyba, ahol nemrég derült ki, hogy a szovjet időszakban, amikor az katonai bázis volt, befalazták egy terembe az itt állomásozó szovjet katonák által írt és a nekik címzett leveleket. Megengedték, hogy beléjük olvassak, gondoltam, jó lenne ezekből publikálni is, de ebből valószínűleg nem lesz semmi.
MN: Regénytémának még jó lehet.
MR: Az biztos, meglátjuk.
MN: Néhány éve Oroszországban napvilágot látott a legjobb kortárs írónőket csokorba gyűjtő antológia, amelyben ön is szerepel, többek között Ulickaja és Ljudmila Petrusevszkaja mellett. Az utóbbi időben amúgy is úgy tűnik, rengeteg a kiemelkedő írónő Oroszországban, holott a szovjet érában a nők maximum írók özvegyeiként jelenhettek meg az irodalmi életben. Mi lehet az oka a változásnak?
MR: Nem tudok erre konkrét választ adni, de érdemes felidézni, hogy régen hatalmas presztízst jelentett elismert szovjet írónak lenni, ezért sok férfi igyekezett bekerülni ebbe a felső körbe. Ma már ezzel a státusszal nem jár annyi privilégium, tehát lehet, hogy úgy gondolják, ennyit már a nők is megérdemelnek.
MN: Ön kire figyel az orosz irodalomban?
MR: Akár orosz, akár nem, nekem most Szvetlana Alekszijevics a legérdekesebb figura. És természetesen Petrusevszkaja.
MN: Tehát ön is nőket említ. És a férfiak közül?
MR: Jó kérdés. Joszif Brodszkij volt a nagy kedvencem, de hát ő már régen meghalt.
