Folyóiratkultúránk kivéreztetésének egyik leglátványosabb jele, hogy a Helikon (Irodalom- és Kultúratudományi Szemle) 2018/4-es lapszáma csak a hetekben került ki a nyomdából. Legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy megérte várni rá.
Az 1963 óta tematikus lapszámokkal jelentkező folyóirat ezúttal egy olyan fogalmat igyekszik körüljárni, amely nemhogy a hazai tudományos életben, de még a külföldiben is viszonylag újnak számít. Nincs hát könnyű dolga sem a recenzensnek, sem a szerzőknek, de a jelen lapszámot szerkesztő Nemes Z. Márió érezhetően kitett magáért. Bevezetőjében igyekszik minél alaposabban bemutatni a poszthumanizmust, illetve hogy mennyire szerteágazó jelenségről van szó. A lapszám első felében külföldi tanulmányokat találunk, amelyek igyekeznek rendbe szedni a poszthumanizmus gazos telkét, és talán akkor kerülünk a legközelebb a fogalomhoz, ha eltávolodunk tőle, és minél szélesebb spektrumon igyekszünk vizsgálni – ahogy Francesca Ferrando írásában olvassuk: „Nem túlzás azt állítani, hogy a poszthumán gumifogalommá vált.” Az alapokat Ferrandótól, David Rodentől és Rosi Braidottitól kapjuk meg, aztán, amikor túl vagyunk az elméleti oktatáson, befigyel a gyakorlat: Kiss Kata a feminizmus, Losoncz Márk a derridai gondolkodásmód, Smid Róbert az ökokritika, Darida Veronika a színház, Horváth Márk és Lovász Ádám a filmművészet, Vidosa Eszter pedig az irodalom felől csattan a poszthumanizmusba, de olvashatunk kritikát is Braidotti The Posthuman című könyvéről Keresztury Dórától, Bartha Ádám pedig Donna J. Haraway Staying with the Trouble és Lovász Ádám Az érzet deterritorializációja című könyvét hasonlítja össze.
Ja, és hogy mi is pontosan a poszthumanizmus? Azt hiszem, mindenkinek más; szerintem emberközpontú kritikai valóság.
Helikon 2018/4., 206 oldal, 1300 Ft
