Az utóbbi évtizedek nagy magyar irodalmi adorálásának hősei (Thomas Bernhard, W. G. Sebald) mind megszállottak voltak. És egyben kívülállók is.
A megszállottság és a különcség persze kéz a kézben jár, de csak normálisan létező irodalmi és társadalmi/emberi viszonyok közt megvalósítható, és kerülhet a (roppant) siker közelébe. Mivel ez Magyarhonban az utóbbi évtizedekben képtelen vállalkozásnak bizonyult, ráadásul manapság már a legsikeresebb szerzők sem számíthatnak a közeg támogatására, a kortárs külhoni különcök amolyan előretolt bűnbakszerepet kaptak mifelénk: Esterházy Th. Bernhard mondataival szidhatta az éppen aktuális magyar kormányt, és aztán Kertész Imre is kontrázott ehhez (meg sokan mások).
A legújabb korszakban egyértelműen Bolaño a főszereplő, bár nincs valódi magyar kontextusa, aligha tagadható hatása az ifjabb prózaírókra és esszéistákra.
Most őt is elérte a „kukázók” (Milan Kundera szava) keze, akik a hagyatékból csemegézve teszik közé a még kétes esztétikai állapotban is jól eladható írásokat. A nagyon új (spanyolul: 2017-es!) kötetben a legkülönfélébb zagyvalékok találhatók, amelyek legfeljebb egy anyanyelvű filológusnak okozhatnak örömet. Mi lenne, ha előbb az életében megjelent könyveket adnánk ki magyarul? Olyanokat, mint az Amuleto vagy a Llamadas telefónicas, melyek egyébként is kapcsolódnak a nálunk is szeretett két (Vad nyomozók; 2666) remekéhez.
Fordította Kutasy Mercédesz. Jelenkor, 2019, 216 oldal, 2999 Ft
