Leitmythos hiányában be kell érnünk azzal a tíz német mítosszal, amit a magyar kiadás tartalmaz. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert az Európa kiadó nem a teljes művet adta közre, hanem - "a válogatásnál a magyar olvasó feltételezett érdeklődését" tartva szem előtt - szelektált. Tény, hogy vaskos a válogatás, viszont a kötet ezzel elvesztette azt a szerkezeti tagoltságát, amellyel az eredeti kiadásban még rendelkezett. Münkler - a Humboldt Egyetem professzora - ugyanis öt nagy fejezetbe rendezte tizenhat esszéjét, míg a magyar kiadásban tíz, lényegében egymás mellé rendelt mítoszmagyarázatot találunk, a hierarchikus rendezés mankói nélkül. Az eljárás indokolható, s tegyük hozzá: a szerző első magyarul közreadott könyvét köszönhetjük az Európának, Liska Endre gördülékeny fordításában. A mű jelentőségéről valamit elmond, hogy 2009-ben a lipcsei könyvvásáron ezt találták a legjobb tanulmánykötetnek.
Más nemzetek mítoszaival ismerkedni a szellemtörténeti intimitás kategóriájába tartozik. Ezek egyszerre terepei a közösségi önértelmezésnek, az identitásképzésnek, a feltételezett önismeretnek, a kollektív tudattalannak, amik sok esetben a szekularizált vallás szerepét is betöltik az állam és alattvalói viszonyában. A német variánsban - így Münkler - a polgárság a politikai mítoszokkal kárpótolta magát azért, hogy a bismarcki világban kiszorult a hatalomból. A politikai mítosz egyszerre lett pótlék és olyan szellemi muníció, ami adott esetben szó szerint képes volt mozgósítani a nemzetet. Hogy erre 1871 és 1939 között sokszor sor került, nagyrészt összefügg azzal a nagyhatalmi kalandorpolitikával, ami az első, majd a második világháború kitöréséhez vezetett. Ettől nem függetleníthető kérdés, hogy Weimar vagy másként a Bildungsbürgertum mítoszának egyik teoretikusa, Schiller a "művelt polgár tudatosan vállalt politikaellenességét" tette meg alaptétellé. Ez a háromszáz kisfejedelemség keretei között méltányolható álláspont azonban a Német Birodalom széthullásakor is tovább élt, és tragikusan érthetővé teszi, miért nem érezték magukénak a weimari köztársaságot saját polgárai. A következmények közismertek. A mítosz tagoltságát mutatja, hogy a kulturális állam (és vele a kultúrnemzet) fogalma ugyanúgy ebből az elképzelésből vezethető le, mint az önművelés és az önképzés szellemi programja.
Nibelung, Faust, Luther, a porosz militarizmus vagy a Brandenburg-ház mirákulumának mítoszai kapcsán történelmietlen a kérdés, mégis jogosan hangzik el a kötetben: mi történt volna, ha a németek 1918-1919-ben veszik revízió alá politikai mítoszaikat, és erre nem csak 1945-ben kerül sor? A német mítoszok valóságalakító szerepe óriási. A Nibelung-ének politikai felhasználhatósága segít jobban megérteni az első világháborús német szerepvállalást, de Hitlernek azt az esztelen döntését is, hogy 1944-45-ben, már kilátástalan helyzetben is, az utolsó emberig kell harcolni.
Egy nem német számára hiába avatja a modern nyugati ember archetípusává Goethe Faustot, az irodalmi alak jó értelemben vett germán jellege aligha tárulhat fel a kulturálisan és nyelvileg kívülállók számára. Az ilyen típusú befogadással összefüggő döccenőkre az "idegen" olvasónak fel kell készülnie.
A két Németország 1945 után egymással ellentétes útját választotta az alapításával összefüggő mítoszteremtésnek. Az NSZK a politikai helyett a valutareform, a gazdasági csoda és ezen keresztül a jólét mítoszát választotta, míg az NDK az antifasiszta ellenállás gyenge lábakon álló politikai mítosza mellett tette le a voksát. A két mítosz 1989-ig sem konkurált igazából egymással. Az onnantól a jelenig vezető út mítoszkritikailag némileg világosabb, mint a teuton erdők sötétje.
Fordította: Liska Endre. Európa, 2012, 442 oldal, 3200 Ft
