Képregény

Rajzolt közöny

Jacques Ferrandez: Az idegen

  • Baski Sándor
  • 2018. augusztus 12.

Könyv

Ha Kubricknak igaza van, és tényleg nem a mesterműveket érdemes adaptálni, hanem a tökéletlen, megjavításra váró regényeket, akkor Camus klasszikusát bölcsebb lenne messze elkerülni.

Az idegen (korábbi fordításban: Közöny) nem az a fajta irodalmi kötelező, amelyből ma egy szigorú szerkesztő kihúzhatna pár felesleges passzust vagy mellékfigurát anélkül, hogy a lényeg nem változna. Camus-nél nincs sallang, nemcsak a mondatokkal és a szavakkal bánik gazdaságosan, de a cselekmény is tökéletesen poentírozott, a regény első felének minden, látszólag jelentéktelen, hétköznapi epizódja nagyító alá kerül a tárgyalóteremben játszódó második felvonásban, Meursault halálsori katarzisélményének megértéséhez pedig a puzzle összes darabjára szükség van.

Innen nézve nem valamiféle alkotói renyheség, hanem a dramaturgiai szükségszerűség miatt követi szinte jelenetről jelenetre a regényt Luchino Visconti 1967-es filmadaptációja és Jacques Ferrandez magyarul most megjelent képregénye is. Kérdés, mennyi tere marad így az értelmezésnek az átírás során: egyáltalán, mi is lenne itt tulajdonképpen a lényeg? Közelebb jutunk azzal a regény szellemiségéhez, hogy a szereplők arcot kapnak – Visconti a már kissé túlkoros Marcello Mastroiannival a karizmára szavazott, Ferrandez pedig annyira jellegtelenül jóképűre és generikusra animálta Meursault-t, amennyire az művészileg csak lehetséges –, és számít-e bármit is, mennyire hitelesen zakatolnak a villamosok az algíri főutcán? Film és képregény közt ebből a szempontból csak hangsúlybéli különbségek vannak, utóbbiban, a műfaj sajátosságaiból is fakadóan, karikatúraszerűbbek a figurák, Meur­sault szomszédja és barátja, Raymond egy 30-as évekbeli gengszterponyvából sem lógna ki, barátnője, Marie pedig egy glamourmodell arcát és egy pin-up girl testét kapta. Annak a bizonyos fülledt, városi atmoszférának az elképzelése és megteremtése sem lehetett nagy kihívás, a pályája csúcsán lévő Visconti megcsinálta rutinból, a hazai pályán játszó, algíri születésű Ferrandez pedig emlékezetből.

Meursault életének kulcspillanatát, a gyilkosságot Camus-kompatibilisen bemutatni már jóval izgalmasabb feladat. A hivatalnok tette egyszerre irracionális és banális, utólag maga sem tud elszámolni vele, de ott és akkor a késpengén megcsillanó napfény és a ravaszt megrántó ujj közti ok-okozati viszony – Meursault szubjektumán átszűrve – teljességgel logikusnak tűnik. Visconti a filmverzióban a legegyszerűbb megoldást, a narrációt választja, Ferrandez ellenben nem magyaráz meg semmit. Nála nem derül ki, Meursault miért megy vissza a tengerparthoz revolverrel a zsebében, és az, aki nem ismeri a regényt, talán nem is képes teljesen dekódolni az eseményeket, ami nem baj, sőt. Ferrandez képregénye ezen a ponton Meur­sault alapélményét, az élet abszurditását illusztrálja meggyőző módon, és csak sajnálni lehet, hogy hasonlóan innovatív megoldásoktól a kötet párhuzamos monológokkal terhelt második felében már tartózkodik.

Ferrandez Camus szövegeibe sem nyúl bele nagyon, az ikonikus mondatokat egy az egyben emeli át, ami persze maximálisan indokolható eljárás, és ezzel a magyar fordítás szerepe is felértékelődik. Ahol minden egyes szótagnak jelentősége van, ott az sem mindegy, hogy „Ma halt meg anyám” vagy „Ma meghalt a mama” a felütés, és hogy a „Ce n’est pas ma faute”-ból „Nem tehetek róla” vagy „Mit csináljak? Ez van” lesz-e. Előbbiek a klasszikus Gyergyai Albert-fordításból származnak, utóbbiak Ádám Péter és Kiss Kornélia megfejtései a 2016-ban megjelent új kiadásból; állításuk szerint Gyergyai túlságosan irodalmias stílusát próbálták korrigálni, hogy a szöveg, Camus eredeti szándékának megfelelően, közelebb kerüljön a köznyelvhez. Ahogy a mellé­kelt példák mutatják, ez hol jól, hol túl jól sikerült nekik, de a szlengesítés jogosságán is lehetne vitatkozni; Meursault a szexet náluk dugásnak nevezi, és Marie házassági ajánlatára azzal felel, hogy neki „tök mindegy”.

A képregény magyarítója, Bayer Antal mintha a két verziót próbálná szintetizálni, olykor szó szerint. A nyitómondat nála megegyezik Ádámék változatával („Ma meghalt a mama”), pár sorral lejjebb pedig már Gyergyai fordítását használja („Nem tehetek róla”), vagyis mindkét esetben az egyszerűbb, sallangmentesebb megoldást választja. A köznyelvesítés elvét végig következetesen érvényesíti, így megkockáztatható, hogy a korábbi változatokkal egyenértékű, értő interpretáció született. Ugyanez Ferrandez munkájáról is kijelenthető, de a kötet ezzel együtt sem több tetszetős irodalmi illusztrációnál.

Fordította: Bayer Antal. Athenaeum, 2018, 134 oldal, 4749 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”

„Így változik meg a világrend”

Miért tört előre a populista jobboldal a nyugati világban, és hogyan alakította át Kelet-Európát? Milyen társadalmi változások, milyen félelmek adták a hajtóerejét, és milyen tartalékai vannak? És a liberális demokráciának? A tájhaza egyik legeredetibb politikai gondolkodóját kérdeztük.