Képregény

Rajzolt közöny

Jacques Ferrandez: Az idegen
szerző
Baski Sándor
publikálva
2018/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha Kubricknak igaza van, és tényleg nem a mesterműveket érdemes adaptálni, hanem a tökéletlen, megjavításra váró regényeket, akkor Camus klasszikusát bölcsebb lenne messze elkerülni.

Az idegen (korábbi fordításban: Közöny) nem az a fajta irodalmi kötelező, amelyből ma egy szigorú szerkesztő kihúzhatna pár felesleges passzust vagy mellékfigurát anélkül, hogy a lényeg nem változna. Camus-nél nincs sallang, nemcsak a mondatokkal és a szavakkal bánik gazdaságosan, de a cselekmény is tökéletesen poentírozott, a regény első felének minden, látszólag jelentéktelen, hétköznapi epizódja nagyító alá kerül a tárgyalóteremben játszódó második felvonásban, Meursault halálsori katarzisélményének megértéséhez pedig a puzzle összes darabjára szükség van.

Innen nézve nem valamiféle alkotói renyheség, hanem a dramaturgiai szükségszerűség miatt követi szinte jelenetről jelenetre a regényt Luchino Visconti 1967-es filmadaptációja és Jacques Ferrandez magyarul most megjelent képregénye is. Kérdés, mennyi tere marad így az értelmezésnek az átírás során: egyáltalán, mi is lenne itt tulajdonképpen a lényeg? Közelebb jutunk azzal a regény szellemiségéhez, hogy a szereplők arcot kapnak – Visconti a már kissé túlkoros Marcello Mastroiannival a karizmára szavazott, Ferrandez pedig annyira jellegtelenül jóképűre és generikusra animálta Meursault-t, amennyire az művészileg csak lehetséges –, és számít-e bármit is, mennyire hitelesen zakatolnak a villamosok az algíri főutcán? Film és képregény közt ebből a szempontból csak hangsúlybéli különbségek vannak, utóbbiban, a műfaj sajátosságaiból is fakadóan, karikatúraszerűbbek a figurák, Meur­sault szomszédja és barátja, Raymond egy 30-as évekbeli gengszterponyvából sem lógna ki, barátnője, Marie pedig egy glamourmodell arcát és egy pin-up girl testét kapta. Annak a bizonyos fülledt, városi atmoszférának az elképzelése és megteremtése sem lehetett nagy kihívás, a pályája csúcsán lévő Visconti megcsinálta rutinból, a hazai pályán játszó, algíri születésű Ferrandez pedig emlékezetből.

Meursault életének kulcspillanatát, a gyilkosságot Camus-kompatibilisen bemutatni már jóval izgalmasabb feladat. A hivatalnok tette egyszerre irracionális és banális, utólag maga sem tud elszámolni vele, de ott és akkor a késpengén megcsillanó napfény és a ravaszt megrántó ujj közti ok-okozati viszony – Meursault szubjektumán átszűrve – teljességgel logikusnak tűnik. Visconti a filmverzióban a legegyszerűbb megoldást, a narrációt választja, Ferrandez ellenben nem magyaráz meg semmit. Nála nem derül ki, Meursault miért megy vissza a tengerparthoz revolverrel a zsebében, és az, aki nem ismeri a regényt, talán nem is képes teljesen dekódolni az eseményeket, ami nem baj, sőt. Ferrandez képregénye ezen a ponton Meur­sault alapélményét, az élet abszurditását illusztrálja meggyőző módon, és csak sajnálni lehet, hogy hasonlóan innovatív megoldásoktól a kötet párhuzamos monológokkal terhelt második felében már tartózkodik.

Ferrandez Camus szövegeibe sem nyúl bele nagyon, az ikonikus mondatokat egy az egyben emeli át, ami persze maximálisan indokolható eljárás, és ezzel a magyar fordítás szerepe is felértékelődik. Ahol minden egyes szótagnak jelentősége van, ott az sem mindegy, hogy „Ma halt meg anyám” vagy „Ma meghalt a mama” a felütés, és hogy a „Ce n’est pas ma faute”-ból „Nem tehetek róla” vagy „Mit csináljak? Ez van” lesz-e. Előbbiek a klasszikus Gyergyai Albert-fordításból származnak, utóbbiak Ádám Péter és Kiss Kornélia megfejtései a 2016-ban megjelent új kiadásból; állításuk szerint Gyergyai túlságosan irodalmias stílusát próbálták korrigálni, hogy a szöveg, Camus eredeti szándékának megfelelően, közelebb kerüljön a köznyelvhez. Ahogy a mellé­kelt példák mutatják, ez hol jól, hol túl jól sikerült nekik, de a szlengesítés jogosságán is lehetne vitatkozni; Meursault a szexet náluk dugásnak nevezi, és Marie házassági ajánlatára azzal felel, hogy neki „tök mindegy”.

A képregény magyarítója, Bayer Antal mintha a két verziót próbálná szintetizálni, olykor szó szerint. A nyitómondat nála megegyezik Ádámék változatával („Ma meghalt a mama”), pár sorral lejjebb pedig már Gyergyai fordítását használja („Nem tehetek róla”), vagyis mindkét esetben az egyszerűbb, sallangmentesebb megoldást választja. A köznyelvesítés elvét végig következetesen érvényesíti, így megkockáztatható, hogy a korábbi változatokkal egyenértékű, értő interpretáció született. Ugyanez Ferrandez munkájáról is kijelenthető, de a kötet ezzel együtt sem több tetszetős irodalmi illusztrációnál.

Fordította: Bayer Antal. Athenaeum, 2018, 134 oldal, 4749 Ft

szerző
Baski Sándor
publikálva
2018/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...