Esterházy legújabb könyve (amely éppen az, aminek a címe mutatja: egy májáttétes hasnyálmirigyrákkal sújtott író kihagyásos, de azért rendszeresnek mondható feljegyzései, afféle kezelésnapló, amely a tavalyi diagnózistól ez év márciusáig ível) azonban sokkal inkább az olvasó neveletlenségére irányítja a figyelmet. Ne kerteljünk, az olvasó olyan állat, aki ha könyvközelbe kerül, azonnal vért kíván és könnyeket: ágyban vagy harcmezőn, kocsmák vagy agyvelők mélyén zajló, világrengető csatákat, melyek végén elesik ugyan a hős, akit olyannyira szerettünk, de happy end is van, hiszen győznek a jók. Könnyebb volna tükörbe nézni, ha nem így volna, de nincs ez másként akkor sem, ha az elbeszélő kilép a fikció – számára olyannyira otthonos – teréből, és rázárul az úgynevezett valóság – ebben az egészen konkrét esetben legkésőbb akkor, amikor belekötik testébe a terápiás oldatot. És megkezdődik a lassú, fárasztó csöpögés, mellyel párhuzamosan, összes gyermeteg vágyát és igényét magával cipelve az olvasó is elindul perverz vándorútján, melyet legszívesebben minden oldalon megszakítana – de mégis, ha már itt van, nem bír máshová nézni, és mindent, de mindent tudni akar: a tetejét és az alját, az ocsmányat és a szépet is.
A Hasnyálmirigynapló részben tökéletesen kielégíti ezeket az ellentmondásos vágyakat. Legfőképp a betegség által beszűkített tudat fájdalmasan érzékletes ábrázolását nyújtja: azon állapotét, amikor a betegséget hordozó test mindennapos vizsgálata, vegzálása, gyógyítása és egyben mérgezése kizárja a test birtokosa számára, hogy érdemben bármi egyébbel foglalkozzon. A kórházablakon túli, családi, közéleti események megjelennek ugyan a bejegyzésekben (zajlanak mindenféle ebédek és vacsorák, s zajlik ugyanakkor a migránsválság is), de már akkor is túlzunk, ha azt állítjuk, hogy marginálisan. A betegségben is vannak olykor szünetek, de főműsoridőben mindig a betegség megy, Esterházy Péter pedig ezt az egyre fádabb állapotot egyre fádabb stílusban, rövid, dísztelen, megszépítetlen mondatokban ábrázolja, amelyek ugyanakkor nem akadályozzák meg az író markáns, bár itt jóval feketébb köntösben járó humorának belopakodását sem. („Épp jön György. Micsoda gyönyörű lapátkeze van. És mekkora dagadó erek! Az Isten is kemoterápiára teremtette.”)
A szépítés hiánya ugyanakkor nem csupán a mondatokat határozza meg: vércsepp, bélmozgás, húgyminta és hányinger sem marad itt kikerületlen – ami mégsem jelenti azt, hogy ne volnának a könyvben már-már hallhatóan ordító hiányok. Ám a Hasnyálmirigynapló éppen ezektől lesz szimptomatikus jelentőségű: attól a ténytől jelesül, hogy ez a máskor minden nyelvi és tárgybéli tudást oly felvillanyozó falánksággal magába nyelő író szó szerint őrjítően keveset ért, derít ki, és így persze: ad át a betegségéről. Csupán két rövidke idézet, de lehetne még sok hasonlót találni a könyvben: „Nem tudom, mit csinálnak a testemmel, de valamit csinálnak.” És: „kérdem a nyirokcsomóáttétet, amely az MR-en látszódott, hogy ez eddig mintha nem lett volna, de, és hogy rossz-e, hát nem jó. Csönd. Mintha várná, hogy mondjak valamit, de nem jut eszembe semmi. Búcsú. Ez két percen belül volt.” Ilyen tébolyító csöndekkel, magyarázatdeficitekkel, biztos tudású, ám legföljebb félszavakat és azt is csak futtukban (Esterházy sportügyi írásaiban sincs annyi rohangálás, mint itt) odavető orvosokkal, ide-oda vezényelt, ilyen-olyan kezelésekbe kényszerített, lényegében fogalmatlan betegekkel van tele a könyv, ezeket a részeket pedig minden egyébnél lesújtóbb olvasni. Esterházy felsorolja a szereket (még a legelején, aztán elhagyja), amelyeket a testébe injektálnak, de a szövegben semmi nyomát nem találjuk annak, hogy értené, ezek az igen potens kemikáliák hogyan is működnek, hol segítenek igazán és hol pusztítanak feleslegesen, hogy melyik érték mire utal, vagy mire nem. Egyáltalán: hogy mitől fejlődik ki rák a pancreasban, és a jelenléte az eleven létezés mechanikája szempontjából mit jelent.
Kevés meggyőzőbb bizonyítékot találunk a magyar irodalomban ennél a nem bátortalan, és az úgynevezett polgári jó ízlés kötelékei által sem béklyózott kötetnél arra, hogy milyen súlyosan képtelenek vagyunk felnőtt módon kommunikálni a betegségeinkről. Hogy sem a nyelv, sem a tudás, sem a közös akarat, sem az egyéni igény nincs meg hozzá (Esterházy, a magyar irodalom egyik legnagyobb olvasója e napló tanúsága szerint látványosan kerüli például a vonatkozó szakirodalmat). Mindezek helyébe a betegség megszemélyesítése, egyfajta kokettáló eltávolítás kerül: ugyanaz a kisasszonyozás, mucusozás, tündérezés, ami már Eörsi István életvégi írásaiban is egyszerre volt szívszorítóan otthonos és bosszantóan, modorosan gyermeki. Kapálózhatunk ellene, de a Hasnyálmirigynapló – éppen ezért és éppen így – mi vagyunk: mi, beteg magyarok, magukra hagyott, riadt óvodások egy levegőtlen kórteremben.
Magvető, 2016, 240 oldal, 3490 Ft